A Dornach melletti Arlesheimben műdödő - az antropozófiai alapkutatások számára létrehozott - Ita Wegman Intézet keretében létrejött a Karl König Tudományos és Kutató Archívum. (Korábban már a Willem Zeylmans van Emmichoven Archívum is ennek az intézetnek a keretei között működött.) Peter Selg, az Ita Wegman Intézet vezetője ezentúl a Karl König hagyatékát kezelő skóciai archívumnak (Camphill Aberdeen) is a tagjaként tevékenykedik. Az új archívum legfontosabb feladata Karl König előadásainak és írásainak tudományos feldolgozása és kiadása, illetve műveinek dornachi és arlesheimi képviselete lesz.

Samanta Siegfried tudósítása a Das Goetheanum 2007/37. számában jelent meg (2007. szeptember 14.)

Belső látóhatár

Peter Selg Rainer Maria Rilke és Franz Kafka (Életút, betegség és sors a 20. században) című könyvéről

Peter Selg a 20. század két jelentős írójának testi, lelki és szellemi problematikájába nyújt olvasmányos bevezetést. Könyvének alapvető törekvése, hogy kidolgozza, miként viszonyult Rilke és Kafka a maga betegségeihez (a tudati lélek magatartásáról és betegségekhez való viszonyáról is beszélhetnénk), és hogy elhelyezze őket a modernségnek a betegségről és egészségről szóló diskurzusába. 

A sors által rájuk mért betegséget, Rilke esetében a leukémiát, Kafkánál pedig a tüdőbajt, illetve korai halálukat [Rilke 51, Kafka 41 éves korában halt meg] egyfajta élet-beavatásként is felfoghatjuk: az individualitás ebben a testben olyasvalamin megy keresztül, aminek pozitív szellemi értelme csupán egy későbbi földi élet során mutatkozik majd meg. Mindkét költő egy felette álló hatalom „eljárásának” tekintette a szervei kóros tünetekben megnyilvánuló beszédét, és mindketten szkeptikusan álltak szemben a hivatalos orvostudománnyal, bár tudatosan egyikük sem foglalkozott az akkoriban születő antropozófiai orvoslással. Rilke eljut addig a pontig, hogy azt írja: „saját halált” akar, nem pedig azt a halált, amit az orvosok írnak elő neki.

Peter Selg ugyanakkor egy ellentétre is rámutat kettejük között: fő hajlamukat tekintve Rilke kórtörténetét a luciferi elemmel való küzdelemként, Kafka kórtörténetét pedig az ahrimani elemmel való küzdelemként is felfoghatjuk. És ha meggondoljuk, hogy Kafka halálának éve (1924) és Rilke halálának éve (1926) mintegy közrefogja Rudolf Steiner halálának évét (1925), akkor ez arra ösztönözhet bennünket, hogy próbáljuk megfejteni a sorsnak ezt a titkosírását.

Paula Modersohn-Becker 1906-ban készült Rilke-portréja

Franz Kafka 1906-ban

A Német Szövetségi Családügyi Minisztériumnak a fiatalokat veszélyeztető médiákat vizsgáló hivatalába 2006. december 21-én egy Rudolf Steinernek a Szellemtudományos emberismeret (GA 107) és az Egyes népszellemek missziója (GA 121) című műveivel kapcsolatos kereset érkezett. A minisztérium vizsgálata Andreas Lichte, egykori Waldorf-növendék és Jana Husmann-Kastein, a berlini Humboldt Egyetem docensének szakvéleményére támaszkodik, akik azt állítják, hogy Rudolf Steiner „rasszista tanai” képezik a Waldorf-iskolák tananyagát. A Szabad Waldorf-iskolák Szövetsége részéről Hans-Jürgen Bader és Lorenzo Ravagli foglalt állást a kérdésben 2007 áprilisának végén. Még nem dőlt el, hogy tárgyalásra is sor kerül-e majd.

Hans-Jürgen Bader tudósítása a Das Goetheanum 2007/19. számában jelent meg (2007. május 11.).

2007. szeptember 6-án a fiatalokat veszélyeztető médiákat vizsgáló bonni Szövetségi Hivatal elutasította azt az indítványt, hogy Rudolf Steiner két könyvét vegyék fel a fiatalokra veszélyes művek listájára. A határozat azzal a feltétellel született meg, hogy Rudolf Steiner könyveinek kiadója legközelebb egy jegyzetekkel és magyarázatokkal ellátott új kiadásban jelenteti meg ezeket a műveket. A Szabad Waldorf-iskolák Szövetsége üdvözölte a döntést.

A Das Goetheanum 2007/37. számában (2007. szeptember 14.) Darvas János cikke foglalkozik a kérdéssel (Ésszerű döntés. Nem kerülnek indexre Rudolf Steiner művei).

2007. július 30-án, ugyanazon a napon halt meg a modern filmművészet két óriása, Michelangelo Antonioni és Ingmar Bergman. E karmikus nézőpontból, a 20. század művészetének és művészei sorsának szempontjából is figyelemre méltó ténynek a kapcsán Báron György cikke visszapillant a két rendező pályájára, s közben a modern filmtörténet nagy vonulatai és törésvonalai is kirajzolódnak előttünk.

"Ingmar Bergman a modern film meghatározó művésze és gondolkodója, abban az értelemben, hogy a hit helyét nála elfoglalja a kétely, a bizonyosságét a keresés. A filmtörténet nagy spirituális alkotói (Ozu, Bresson, Tarkovszkij) számára Isten nem probléma, hanem kétségbevonhatatlanul jelenlévő, megkérdőjelezhetetlen valóság, amihez eljutni a művész egyetlen méltó feladata. "Én nem keresek, hanem találok" - Tarkovszkijnak ez a hitvallása a bergmani modern világkép ellentézise is lehetne."

Antonioni és Bergman

A Das Goetheanum 35. számában (2007. augusztus 31.) Reinhardt Stumm Búcsú egy generációtól? című cikke is foglalkozik a két filmrendező halálával.