Száz éve történik (RS áldozati útja) Nyomtatás E-mail
2007. november 29.

Rudolf Steiner áldozati útja

 

Az 1907. novemberi bázeli János-ciklussal kapcsolatban végezetül arról kell beszélnünk, hogy az ekkor kezdődő krisztológiai-evangéliumi sorozatok milyen összefüggésben állnak Rudolf Steiner négy áldozatával. Szergej O. Prokofjev a Rudolf Steiner életútjáról írott első könyvében leírja, hogy Rudolf Steiner beavatási útja során saját lényének négy „tagját”, négy testét (fizikai testét, étertestét, asztráltestét és Énjét is) feláldozta a michaeli és krisztusi erők, illetve az emberiség és a Földfejlődés szolgálatában. Első áldozatát a 19. század legutolsó évében (a káli júga, a sötét korszak lejártának évében), 1899-ben hozta. Ekkor ért el az először 1879-ben kulmináló, majd 1889-ben több szinten is folytatódó keresztény-rózsakeresztes beavatási útjának harmadik és legmagasabb fokáig: a Krisztussal való találkozásig, a Golgotai Misztérium átéléséig. Rudolf Steiner ezáltal eljutott a rózsakeresztes beavatási út harmadik fokozatáig: tanítómester lett, és ezt követően, a 20. század legelső éveitől ezért léphetett fel immár az antropozófia előadójaként és az új rózsakeresztes, michaeli és krisztusi megnyilatkozás tanítójaként. „Rudolf Steiner beavatásának ezen a fokán valódi szellemi áldozatot hozott: feláldozta a saját földi Énjét Krisztusnak, hogy ezután mintegy Ő szóljon a fizikai burkaiból. Ettől kezdve Rudolf Steiner Énjén keresztül maga Krisztus hatott. (»Nem Én, hanem Krisztus énbennem.«) Ez a tett volt az első fokozat Rudolf Steiner áldozatainak sorában.”

Rudolf Steiner második áldozatára, beavatottként végigjárt áldozati útjának második fokozatára az 1906-os, 1907-es évek során (vagyis éppen a krisztológiai-evangéliumi sorozatok elején, a rózsakeresztes és János-ciklusok kezdetének éveiben) kerül sor: Rudolf Steiner ekkor áldozza fel földi asztráltestét, és bocsátja bizonyos magas rangú szellemi lény(ek) rendelkezésére, s így ettől kezdve ő(k) szól(nak) általa. Az úgynevezett boddhiszattva-kérdésbe itt nem bocsátkozhatunk bele, de Rudolf Steiner második áldozatának esetében az ezzel a névvel illetett magasztos lényről és a vele kapcsolatban álló emberiségvezetőkről (köztük a rózsakeresztes mesterekről) és más szellemi lényekről, illetve csoportjukról, a Szent Szellemről van szó. Szergej O. Prokofjev úgy fogalmaz, hogy „Rudolf Steinert ettől kezdve a boddhiszattván keresztül közvetlenül a Szent Szellem [vagyis a boddhiszattvák összessége (12 tagú tanácsa)] inspirálja”. Ezzel az eseménnyel, asztráltestének feláldozásával lezárul (a szó szoros értelmében és szellemi nézőpontból is) Rudolf Steiner önéletrajza, az Életutam (saját magának mint földi embernek az asztráltestben gyökeredző személyes életútja), hiszen ahhoz ettől kezdve a rajta keresztül megnyilvánuló szellemi lények is hozzátartoznak.

Rudolf Steiner harmadik áldozatára a János-épület, a későbbi Goetheanum Dornachba „helyezése” és felépítése során került sor, 1912/13/14-től kezdődően: ekkor „Rudolf Steinernek oda kellett adnia étertestének erőit a dornachi domb és a Goetheanum szellemi burkának kialakításához”, hiszen régen is minden igazi misztériumhelyet egy éteri burok, egyfajta védőburok vett körül. „Az új keresztény misztériumok eljövendő központjában, a dornachi Goetheanum épületében tehát benne rejlik Rudolf Steiner nagy áldozata: hogy beavatottként feláldozta étertestének erőit az új szellemi élet központjának felépítéséhez. Ez Rudolf Steiner áldozati útjának harmadik fokozata.” Itt az étertest mint épület, mint az emberi test temploma, illetve az épület mint élőlény, mint étertesttel rendelkező eleven organizmus közötti szellemi összefüggésről van szó: ez nyilvánul meg Rudolf Steiner és az első Goetheanum - tehát a rózsakeresztes beavatott étertestének és a János-épületnek mint az új misztériumok templomának - mélységes kapcsolatában. És ilyen értelemben tehát azt mondhatjuk, hogy Rudolf Steiner étertestének (vagyis saját belső templomának) feláldozásával lett a János-épület mint modern michaeli templom - az első Goetheanum mint új Grál-templom - építőmestere. Ezért is járt olyan súlyos következményekkel az első Goetheanum halála 1922/23 fordulóján Rudolf Steiner éteri és fizikai burkára: a János-épület mint élőlény halálának nagy szerepe volt építőmesterének halálában. De ebben már Rudolf Steiner negyedik áldozata is közrejátszott: hogy az 1923/24 fordulóján megtartott Karácsonyi Gyűléstől kezdve fizikai testének erőit is feláldozta az új michaeli misztériumok központjának létrehozásához. Ez volt Rudolf Steiner áldozati útjának negyedik és legmagasabb fokozata, és ekkor ért el a beavatásnak arra a fokára, ahová Christian Rosenkreutz „kémiai menyegzőjének” évében, 1459-ben jutott el. Rudolf Steiner a Karácsonyi Gyűlés és a rózsakeresztes áramlat viszonyát a következő imaginációval világította meg: egy oltár áll a szellemi világban, és ketten állnak előtte, egymás mellett: balra Christian Rosenkreutz áll kék stólában, jobbra pedig Rudolf Steiner vörös stólában. A dornachi János-épület és Michael-templom építőmestere ezzel egyúttal azt is megnevezte, hogy a Karácsonyi Gyűlés óta kik a nyugati (értsd: keresztény, krisztusi) ezoterika vezető mesterei a szellemi világban.

Tehát Rudolf Steiner előadó körútjainak és egész életútjának nem csupán Krisztus földi vándorlásai jelentik a szellemi ősképét (mint arra vizsgálódásunk elején utaltunk), hanem Krisztus (és a nátháni lélek) áldozati tettei is: Krisztusnak a Jordán-keresztelőtől a Golgotai Misztériumig tartó áldozati útja - Énjének, asztráltestének, étertestének, s végül fizikai testének feláldozása - jelenti Rudolf Steiner áldozati útjának ezoterikus ősképét. „Rudolf Steiner életének e négy áldozatával Jézus Krisztus nagy földi követőjének bizonyul. 1899 körül Énjének, 1907 körül asztráltestének, 1913-tól kezdve étertestének, s végül az 1923/24-es Karácsonyi Gyűlés során fizikai testének erőit áldozza fel a Föld fejlődését irányító hatalmaknak, akiket a Golgotai Misztérium óta maga Krisztus vezet. Így tehát feltárul előttünk Rudolf Steiner életútjának mint az új beavatás ősképének mélységes misztériuma”, és a Karácsonyi Gyűlés mint az új (éteri) Krisztus-megjelenés hírüladásának - az új „idők fordulójának” - kezdete.

 

Rudolf Steiner, Guenther Wachsmuth, Christoph Lindenberg, Hans Schmidt és Szergej O. Prokofjev életrajzi műveinek felhasználásával írta: Korcsog Balázs

Utolsó frissítés ( 2010. június 14. )
 
Száz éve történik (Bázel-Budapest) Nyomtatás E-mail
2007. november 25.

Bázel - Budapest

Az első nagy evangéliumi sorozat, az 1907 novemberében tartott János-ciklus helyszínének is különös jelentősége van: ez Rudolf Steiner első svájci, bázeli előadássorozata, vagyis az első olyan ciklus, amit Közép-Európa nyugati határán tart. Így az 1907-es esztendőt mintegy keretbe foglalja, hogy Rudolf Steiner az év elején tartja első budapesti előadásait, Közép-Európa keleti végének fővárosában, az év vége felé pedig első bázeli ciklusát tartja meg, a közép-európai térség nyugati szélén, Svájc északnyugati német részének egyik központjában. (Közép-Európa határaival kapcsolatban lásd Göllner-Nagy Máriának, a magyar antropozófia „alapító anyjának” Magyarországról és Svájcról szóló feljegyzéseit: „Magyarország Közép-Európa legkeletibb területe, vele szemben, Európa nyugati határán Svájc tölti be ezt a szerepet.” Közép-Európának ez a két vége Rudolf Steiner életútját is behatárolja: „Az újkor két legnagyobb beavatottja Magyarországon született: Saint-Germain 1696-ban Sárospatakon, és Rudolf Steiner 1861-ben Kraljevecben. Rudolf Steiner Svájcban fejezte be életét. Születése utáni első éveit Közép-Európa keleti országában, Magyarországon töltötte, élete végét pedig Közép-Európa nyugati országában, Svájcban.” - Közép-Európa keleti és nyugati határa, Magyarország és Svájc, Budapest és Bázel egyúttal Göllner-Nagy Mária életpályáját is keretezi.)

Bázel környéke, a német területek délnyugati csücske a tulajdonképpeni német „magvidék”, a német kultúra és szellemi élet sváb-alemann forrásvidéke. A két közép-európai birodalom - a porosz és az osztrák császárság - uralkodó dinasztiáinak, a Hohenzollerneknek és a Habsburgoknak is ezen a vidéken állt az ősi vára: a későbbi porosz uralkodók bástyája, a hechingeni lovagvár, illetve a leendő osztrák császári család fészke, a „Héjavár”, vagyis maga a névadó Habsburg. (Nem véletlen, hogy Rudolf Steiner a novemberi osztrák és a decemberi német előadó körútjai - illetve bécsi és berlini előadásai - között éppen Bázelben tartotta meg ezt a krisztológiai ciklusát.) Image

Bázel ugyanakkor három ország: Németország, Franciaország és Svájc érintkezési pontja - a badeni-sváb Fekete-erdő, az elzászi Vogézek és a svájci Jura-hegység találkozásánál, a Duna forrásvidékén és a Rajna nagy kanyarulatánál. Bázel a „Rajna-kanyar” városa: ahogyan a Duna nyugat felől érkezvén a magyar Duna-kanyarban fordul dél felé, úgy a Rajna kelet felől (a Boden-tavon keresztül)folyva Bázelnél (mi több: Bázelben), a svájci-bázeli Rajna-kanyarban fordul északi irányba. (A két nagy folyó, a Duna és a Rajna, illetve a magyar Duna-kanyar és a svájci Rajna-kanyar ilyen értelemben éppen a fordított tükörképe egymásnak. A Dunának a Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig, illetve a Rajnának az Alpoktól az Északi-tengerig tartó útján is ez az egyik legnagyobb és talán a legjelentősebb kanyarulat, a legradikálisabb irányváltoztatás.) És ahogyan bizonyos szempontból az Esztergomtól Visegrádon és Vácon, a Pilisen és Szentendrén át Budapestig húzódó magyarországi Duna-kanyar jelzi Közép-Európa keleti határát, úgy a közép-európai térség másik szélén, ezzel átellenes végén a Rajna nagy svájci kanyarulata, a bázeli Rajna-kanyar jelöli ki Közép-Európa nyugati határát (ami természetesen nem jelenti azt, hogy Svájc és Magyarország egyéb részei - illetve az ezen a folyókanyar-közi területen kívül eső más országok - ne tartoznának Közép-Európához). Ebben az értelemben tehát a sváb tenger és a magyar (pannon) tenger, a Bodensee és a Balaton (Plattensee), a Rajna-kanyar és a Duna-kanyar (illetve „fővárosuk”: a Bázel és Buda) közötti területet nevezhetjük Közép-Európának. Mint láthattuk, ezeket a határokat Rudolf Steiner 1907-es budapesti és bázeli előadásai is jelzik.

Bázellel kapcsolatban az antropozófia szempontjából mindenképpen hangsúlyoznunk kell Dornach közelségét, hogy Rudolf Steiner később (1912/13-ban) az antropozófia központját Bázel tőszomszédságába helyezi, illetve hogy végül itt építik fel az eredetileg Münchenbe tervezett János-épületet (a Johannesbaut), ami 1918-ban aztán a „Goethe-épület” (Goetheanum) nevet kapja. Tehát az 1906-os müncheni János-ciklus és a Münchenbe tervezett János-épület, illetve az 1907-es bázeli János-ciklus és a Bázel melletti Dornachban felépült János-épület között - vagyis Rudolf Steiner első krisztológiai-evangéliumi előadássorozata(i) és az antropozófia későbbi központja között - nyilvánvalóan nagyon szoros szellemi összefüggés található.

Szergej O. Prokofjevnek a Rudolf Steiner és az új misztériumok megalapítása című első nagy könyvében a következőket olvashatjuk Bázel és Dornach szellemi környezetéről: „[Bázel és Dornach] környéke már az ősidők óta kapcsolatban állt az Európán a legkülönbözőbb irányokból keresztülvonuló szellemi áramlatokkal, s az idők folyamán ez alakította ki sajátos szellemi környezetét. Dornach közelében már az ősidőkben is egy druida [vagyis kelta] szentély állt. Később az ír kereszténységet terjesztő szerzetesek telepedtek le ezen a környéken (egyik központjuk innen északnyugatra, Elzászban volt), és a szent Grál keresése közben Parszifálnak is sorsdöntő élményei voltak ezen a vidéken. [Prokofjev a Rudolf Steiner születési helye körüli misztériumtitkok című előadásában részletesebben is beszél Parszifálnak ezekről az élményeiről: Parszifál a Dornach melletti Arlesheimben található Ermitázs (az Odília-domb) környékén találkozott a halott vőlegényét (a Parszifál helyett meghalt Schionatulandert) sirató Sigunéval, tehát Schionatulandernek ezen a vidéken kellett áldozati halált halnia. S tudjuk, hogy e találkozó nemcsak Parszifál életében, hanem Rudolf Steiner és Ita Wegman karmikus életútján is sorsdöntő jelentőségű volt. - Vö. továbbá Göllner-Nagy Mária utalásával: „Arlesheimben, Bázel közelében áll az »Ermitázs«, ahová a legenda szerint Szent Odília menekült, s amely évszázadokon át a keresztény zarándokok úti célja volt.” - Margarete és Erich Kirchner-Bockholt Rudolf Steiner és Ita Wegman feladata az emberiségért című könyvükben azonban felhívják a figyelmet arra, hogy a Bázel és Dornach melletti, arlesheimi Odília-dombot (Odilienhügel) nem szabad összetéveszteni az elzászi, Vogézekbeli Odília-heggyel (Odilienberg): „Az Odília-domb Arlesheimben van, Ermitázs néven ismert, ez az a hely, ahová egykor Szent Odília menekült üldözői elől. Az Odília-hegy ezzel szemben Elzászban van. Korábbi időkben ez jelentős pogány misztériumhely volt, amely Szent Odília titkokkal átszőtt sorsa következtében keresztény központtá vált. Odília az elzászi herceg, Eticho lánya volt, vakon született, majd a keresztelés után látóvá lett. Apja elől menekülve, az érte küldött katonák elől rejtőzött el az arlesheimi Ermitázs barlangjaiban. Arlesheimben ma is védőszentjükként tisztelik Szent Odíliát. Feltételezhetjük, hogy mind az elzászi Odília-hegy, mind az Odília-domb és Arlesheim környéke a Grál körüli események színteréhez tartozott.” (Ezzel kapcsolatban lásd még Walter Johannes Stein A világtörténelem a szent Grál fényében. A kilencedik század című könyvét.)] Ezenkívül a 16. században Bázelban tevékenykedett Paracelsus, aki a rózsakeresztes bölcsességből kapta inspirációit. És az 1499-ben Dornach mellett lezajlott [úgynevezett sváb] csatának [Schwabschlacht] is döntő jelentősége volt Svájc fennmaradása és szabadsága szempontjából: Svájc az az európai állam, amelynek létrejöttében az új (germán-angolszász) kultúrkorszak (az Atlantisz utáni ötödik korszak) legtisztább impulzusai is közreműködtek. Ezek az áramlatok és események kétségkívül nyomot hagytak ennek a helynek a szellemi auráján”, s bizonyára mindezek a szellemi tényezők és az ezoterikus kereszténységnek mindezek az áramlatai (a hyberniai, a Grál és a rózsakeresztes misztériumáramlatok) is Rudolf Steiner lelki szemei elé tárultak (tehát mintegy szellemileg látta Bázelt és Dornachot mint régi és új európai misztériumhelyet), amikor 1912/13-ban végül úgy határozott, hogy éppen ide helyezi az antropozófiának mint a tudati lélek korának és az új michaeli korszaknak a misztériumközpontját, és itt építi fel az új misztériumok „templomát”, a János-épületet. »Bázelnak kedvező karmája van teozófiai szempontból« - Rudolf Steiner ezekkel az egyszerű és mégis oly szívhez szóló szavakkal fejezte ki elhatározásának lényegét, hogy ezen a helyen hozza létre az antropozófiai mozgalom központját.”

Mindezek fényében gondoljunk csak bele, milyen súlyos karmikus örökségként nehezedik Magyarországra és a magyarországi antropozófiára is, hogy csaknem pontosan ezer évvel a Bázel melletti János-épület leégése, az első Goetheanum pusztulása előtt, a 10. század elején a „kalandozó” magyarok felégették Bázelt, az ezoterikus kereszténységnek ezt a régi-új misztériumhelyét.

 

Rudolf Steiner, Guenther Wachsmuth, Christoph Lindenberg, Hans Schmidt és Szergej O. Prokofjev életrajzi műveinek felhasználásával írta: Korcsog Balázs

Utolsó frissítés ( 2010. június 14. )
 
Száz éve történik (GA 100) Nyomtatás E-mail
2007. november 22.
A jánosi kereszténység és a rózsakeresztesség

(GA 100)

 

Az antropozófiában megjelenő művészeti impulzus szempontjából az 1907-es év reprezentatív kötetének az Okkult pecsétek és oszlopok képei. Az 1907-es Müncheni Pünkösdi Kongresszus és annak hatásai című kötetet tekinthetjük (GA 284). Az antropozófia mint modern szellemtudomány és mint a misztériumvallások megújult „folytatása” (mint a kozmikus és az ezoterikus kereszténység korszerű formája, mint az új michaeli korszak és az új rózsakeresztes kinyilatkoztatás misztériuma) szempontjából pedig az Emberiségfejlődés és Krisztus-megismerés címmel összeállított könyvet, az Összkiadásnak éppen a 100. kötetétét tekinthetjük az 1907-es esztendő szimbolikus értékű könyvének (GA 100): ez tartalmazza Rudolf Steiner kasseli rózsakeresztes ciklusát és a bázeli János-evangéliumot - együtt. Ebben is a Rudolf Steiner Összkiadás (nagyrészt Marie Steinernek köszönhető) csodálatraméltó kompozíciója (vagy még inkább építménye) nyilatkozik meg: az éppen 354 kötetes - ami az arkangyal-periódusok ideje, a kozmikus Jupiter-év napjainak száma, az első római keresztény Karácsony dátuma stb., tehát az - Összkiadás 100. kötete Rudolf Steiner életútján és munkásságában, valamint az antropozófia történetében is fordulópontot jelent, egyfajta határt jelez: valaminek a végét, és valami újnak és másnak a kezdetét. Ez már a könyv címében is tetten érhető: a 100. kötet címének első fele (Emberiségfejlődés, különösen a „fejlődés” szó révén) ugyanis Rudolf Steiner addigi, elsősorban kozmológiai-kozmogóniai műveire utal (visszafelé, az inkább még teozófiai jellegű munkásságára), illetve a szellemtudomány kozmológiai „oldalára” vonatkozik; a cím második fele (Krisztus-megismerés) pedig egyértelműen a szellemtudomány másik „oldalára”: a krisztológiára utal (előrefelé, a már inkább antropozófiai természetű művek irányába), és Rudolf Steiner krisztológiai-evangéliumi ciklusainak kezdetét jelzi.

De Rudolf Steinernek miért éppen ezt a két 1907-es ciklusát tartalmazza az Összkiadás jelképesnek is tekinthető 100. kötete? Hogyan kerül egymás mellé a kasseli rózsakeresztes ciklus és a bázeli János-evangélium? Vajon mi köti össze ezt két előadássorozatot? Ám ezt a kérdést voltaképpen úgy kellene föltennünk, hogy ki köti össze ezt a két ciklust. Hiszen Rudolf Steiner szellemtudományos kutatásaiból tudjuk, hogy a rózsakeresztesség hátterében és a János evangélista által írott művek mögött valójában ugyanaz az individualitás áll, aki nem más, mint az ezoterikus kereszténység nagy inspirátora, aki az ókori zsidó nép körében többek között Hiram Abiffként, a salamoni templom építőmestereként, az idők fordulóján a „feltámasztott” Lázár-Jánosként, a szeretett tanítványként, a János-evangélium és az Apokalipszis szerzőjeként, a 13. és 14-15. században Christian Rosenkreutzként, a rózsakeresztesség megalapítójaként és „névadójaként”, a 17-18. században Saint-Germain grófként, a szabadság-egyenlőség-testvériség hármas eszméjének hírül adójaként, a 19-20. században pedig Rudolf Steiner (egyik) beavatójaként, rózsakeresztes Mestereként inkarnálódott. (Rudolf Steiner a „köztes” időszakokra, illetve minden évszázadra vonatkozóan tesz utalásokat, de ez most nem tartozik vizsgálódásunk tárgyához. Mindezekkel kapcsolatban lásd Rudolf Steiner Életutam című önéletírását, Christoph Lindenbergnek és Szergej O. Prokofjevnek a Rudolf Steiner életútjáról szóló műveit, Göllner-Nagy Mária emlékiratainak a két Jánosra vonatkozó részeit, Bernard Lievegoed A lélek megmentéséről (A három nagy emberiségvezető együttműködéséről) szóló könyvét, Peter Tradowsky Keresztelő János és Lázár-János című munkáját, illetve Karl Heyer A francia forradalom évszázadából (A rózsakeresztesség történelmi impulzusai) című művét.)

Vagyis nem véletlenül kezdődnek ennek az időszaknak a nagy előadássorozatai a Salamon király és Hiram Abiff építőmester történetét leíró templomlegendáról és arany legendáról szóló ciklussal (GA 93), majd folytatódnak a János evangélista által írott művekről, a János-evangéliumról és az Apokalipszisről szóló sorozatokkal (GA 94, 100, 103, 104, 104a, 112), illetve a müncheni, a kasseli és a budapesti rózsakeresztes ciklusokkal (GA 99, 100 és 109/111). Komoly szellemi oka van tehát, hogy Rudolf Steiner - mint rózsakeresztes beavatott, mint az ezoterikus kereszténység tanítómestere - az 1907 körüli időszakban egyszerre kezd el beszélni a rózsakeresztességről és a János-evangéliumról, hogy egymással párhuzamosan tartja rózsakeresztes és János-ciklusait, illetve hogy egy kötetben, mégpedig az Összkiadás reprezentatív, 100. kötetében együtt szerepel a kasseli rózsakeresztes ciklus és a bázeli János-evangélium. Hiszen a János által írott művek és a rózsakeresztesség impulzusai ugyanattól a magasrendű individualitástól származnak, és Rudolf Steiner 1907-ben kezdődő krisztológiai-evangéliumi sorozatai és rózsakeresztes ciklusai is egyazon szellemi forrásból: az ezoterikus (jánosi) kereszténység és a valódi rózsakeresztesség közös forrásából fakadnak.

 

Rudolf Steiner, Guenther Wachsmuth, Christoph Lindenberg, Hans Schmidt és Szergej O. Prokofjev életrajzi műveinek felhasználásával írta: Korcsog Balázs
Utolsó frissítés ( 2011. november 24. )
 
Wartburg és Szent Erzsébet 800 Nyomtatás E-mail
2007. november 19.

Szergej O. Prokofjev

A wartburgi dalnokverseny (1206/07)

mint a közép-európai fény- és árnyékáramlat küzdelmének egyik csomópontja

 
A közép-európai/német népszellem működésének második korszakában (1150-1250) nemcsak az első korszakra (350-450) utaló „emlékeket” figyelhetjük meg, amelyek a kor jelentősebb műalkotásaiban jelennek meg, hanem az első korszak szellemi áramlatainak közvetlen folytatásait is tetten érhetjük a konkrét történelmi eseményekben, amelyek azonban már nemcsak az érzőlélekből, hanem az értelmi vagy kedélylélekből fakadnak. Az értelmi vagy kedélylélekben viszont az eredendően vele járó belső kettősség is egyértelműen megjelenik. Az értelmi vagy kedélyléleknek ezt a kettősségét a különböző Grál-mondák Amfortas, a Grál-király alakjában ábrázolják, aki a keresztényellenes-antikrisztusi erők képviselőjével, Klingsorral folytatott küzdelmében olyan súlyos sebet szerzett, ami a saját erejéből már nem tud begyógyulni. (1)
Utolsó frissítés ( 2011. november 30. )
Tovább...
 
Száz éve (A bázeli János-evangélium) Nyomtatás E-mail
2007. november 13.

A bázeli János-evangélium

 
November második felében Bázelben kerül sor az 1907-es esztendő utolsó (negyedik) nagy előadássorozatára, amely - a Pünkösdi Kongresszus, a Schuré-féle eleusziszi misztériumdráma bemutatója, valamint a müncheni és kasseli rózsakeresztes ciklusok mellett - az év legfontosabb eseménye az antropozófia szempontjából.

Az 1907 őszén tartott bázeli ciklusnak (amelynek témája a János-evangélium) igen nagy jelentősége van Rudolf Steiner életútján és az antropozófia történetében: ezzel az első svájci előadássorozattal kezdődik ugyanis Rudolf Steiner krisztológiai ciklusainak (ezen belül is az evangéliumokról tartott előadásainak) nagy sorozata. Ezzel kapcsolatban már elöljáróban - az egész evangéliumi sorozatra előretekintve - fontos rávilágítanunk arra, hogy Rudolf Steiner visszafelé, fordított sorrendben (mintegy Rückschauban) beszél az evangéliumokról, illetve (az Apokalipszisről szóló ciklusokat is figyelembe véve) az egész Újszövetségről: a szeretett tanítvány, János által írott könyvektől (a Jelenésektől és a János-evangéliumtól) mintegy „visszafelé” halad a szinoptikusokig: Lukácson át Mátéig és Márkig. És az egész evangéliumi sorozatot mintegy megkoronázva, az Apokalipszis és a fordított sorrendben tárgyalt négy evangélium után beszél majd az Ötödik evangéliumról. (Hogy Rudolf Steiner a Máté-evangéliumról - aminek a Rückschau értelmében az utolsónak kellene lennie a négy evangélium közül - mégis előbb beszél, mint a Márk-evangéliumról, annak egyéb okai vannak, amelyek részben a Máté-evangéliumnak a Lukács-evangéliumhoz való viszonyában - a kétféle gyermekségtörténet leírásában - keresendők.)

Rudolf Steiner evangéliumi ciklusai

János-evangélium (1906. okt-nov.) (München) (GA 94)

   (1907. nov.) (Bázel) (GA 100)

   (1908. máj.) (Hamburg) (GA 103)

   (1909. jún-júl.) (Kassel) (GA 112)

Lukács-evangélium (1909. szept.) (Bázel) (GA 114)

Máté-evangélium (1910. szept.) (Bern) (GA 123)

Márk-evangélium (1910. okt. - 1911) (Berlin stb.) (GA 124)

  (1912. szept.) (Bázel) (GA 139)

Ötödik evangélium (1913. okt. - 1914) (Kristiania [Oslo] stb.) (GA 148)

Rudolf Steiner a János-evangéliumról már 1906 február-márciusában tart egy-két előadást Kölnben (GA 97) és Berlinben (GA 94), illetve 1906 őszén, Münchenben egy nagyobb sorozatot is (GA 94): ezek azonban még inkább csak előkészítő és bevezető jellegű, általános teozófiai előadások (a müncheni János-ciklusnak még a címe is az, hogy A teozófia a János-evangélium alapján), és inkább tekinthetők kozmológiai-kozmogóniai - mintsem krisztológiai - ciklusoknak: nem véletlenül szerepelnek (az 1906-os év más nagy ciklusaival együtt) az összkiadás Kozmogónia című kötetében (GA 94). Ennélfogva az 1907. őszi, bázeli János-ciklus Rudolf Steiner első valóban antropozófiai és krisztológiai jellegű evangéliumi sorozata (GA 100). Ezzel kapcsolatban arra is rá kell mutatnunk, hogy ez a János-ciklus (tehát az 1907-es bázeli sorozat) az első része Rudolf Steiner mind a négy evangéliumot felölelő nagy (svájci) evangéliumi sorozatának (amelyből hármat Bázelben, a Máté-ciklust pedig Bernben tartotta, és mind a négyet ősszel), és nem az ennek folytatásaként és „ismétléseként” megtartott 1908-as hamburgi és 1909-es kasseli János-evangélium. (Bár utóbbiak - mivel nyomtatásban külön is megjelentek - talán ismertebbek, mint a bázeli János-ciklus, Magyarországon legalábbis biztosan: csak a hamburgi sorozatnak két különböző teljes magyar fordítása létezik (a Szilágyi Rózsi néni- és a Biczó Iván-féle), ellentétben a bázelivel, aminek - tudtommal - egy sem.)

Rudolf Steiner, Guenther Wachsmuth, Christoph Lindenberg, Hans Schmidt és Szergej O. Prokofjev életrajzi műveinek felhasználásával írta: Korcsog Balázs

 

Rudolf Steiner János-evangéliumról tartott ciklusai:

A bázeli János-evangélium (1907)

A hamburgi János-evangélium (1908)

A krisztiániai János-evangélium (1908)

A kasseli János-evangélium (1909)

A stockholmi János-evangélium (1910)

Utolsó frissítés ( 2013. december 11. )