2007. november 29. |
Rudolf Steiner áldozati útja
Az
1907. novemberi bázeli János-ciklussal kapcsolatban végezetül arról kell
beszélnünk, hogy az ekkor kezdődő krisztológiai-evangéliumi sorozatok milyen összefüggésben állnak
Rudolf Steiner négy áldozatával. Szergej O. Prokofjev a Rudolf Steiner
életútjáról írott első könyvében leírja, hogy Rudolf Steiner beavatási útja
során saját lényének négy „tagját”, négy testét (fizikai testét, étertestét,
asztráltestét és Énjét is) feláldozta a michaeli és krisztusi erők, illetve az
emberiség és a Földfejlődés szolgálatában. Első áldozatát a 19. század
legutolsó évében (a káli júga, a sötét korszak lejártának évében), 1899-ben
hozta. Ekkor ért el az először 1879-ben kulmináló, majd 1889-ben több szinten
is folytatódó keresztény-rózsakeresztes beavatási útjának harmadik és legmagasabb fokáig: a
Krisztussal való találkozásig, a Golgotai Misztérium átéléséig. Rudolf Steiner
ezáltal eljutott a rózsakeresztes beavatási út harmadik fokozatáig:
tanítómester lett, és ezt követően, a 20. század legelső éveitől ezért léphetett
fel immár az antropozófia előadójaként és az új rózsakeresztes, michaeli és
krisztusi megnyilatkozás tanítójaként. „Rudolf Steiner beavatásának ezen a
fokán valódi szellemi áldozatot hozott: feláldozta a saját földi Énjét
Krisztusnak, hogy ezután mintegy Ő szóljon a fizikai burkaiból. Ettől
kezdve Rudolf Steiner Énjén keresztül maga Krisztus hatott. (»Nem Én,
hanem Krisztus énbennem.«) Ez a tett volt az első fokozat Rudolf Steiner
áldozatainak sorában.”
Rudolf
Steiner második áldozatára, beavatottként végigjárt áldozati útjának
második fokozatára az 1906-os, 1907-es évek során (vagyis éppen a krisztológiai-evangéliumi sorozatok elején, a rózsakeresztes és
János-ciklusok kezdetének éveiben) kerül sor: Rudolf Steiner ekkor áldozza
fel földi asztráltestét, és bocsátja bizonyos magas rangú szellemi lény(ek)
rendelkezésére, s így ettől kezdve ő(k) szól(nak) általa. Az úgynevezett boddhiszattva-kérdésbe
itt nem bocsátkozhatunk bele, de Rudolf Steiner második áldozatának esetében az
ezzel a névvel illetett magasztos lényről és a vele kapcsolatban álló emberiségvezetőkről
(köztük a rózsakeresztes mesterekről) és más szellemi lényekről, illetve csoportjukról,
a Szent Szellemről van szó. Szergej O. Prokofjev úgy fogalmaz, hogy „Rudolf
Steinert ettől kezdve a boddhiszattván keresztül közvetlenül a Szent Szellem [vagyis
a boddhiszattvák összessége (12 tagú tanácsa)] inspirálja”. Ezzel az eseménnyel,
asztráltestének feláldozásával lezárul (a szó szoros értelmében és szellemi
nézőpontból is) Rudolf Steiner önéletrajza, az Életutam (saját
magának mint földi embernek az asztráltestben gyökeredző személyes
életútja), hiszen ahhoz ettől kezdve a rajta keresztül megnyilvánuló szellemi
lények is hozzátartoznak.
Rudolf
Steiner harmadik áldozatára a János-épület, a későbbi Goetheanum Dornachba
„helyezése” és felépítése során került sor, 1912/13/14-től kezdődően: ekkor
„Rudolf Steinernek oda kellett adnia étertestének erőit a dornachi domb
és a Goetheanum szellemi burkának kialakításához”, hiszen régen is minden igazi
misztériumhelyet egy éteri burok, egyfajta védőburok vett körül. „Az új
keresztény misztériumok eljövendő központjában, a dornachi Goetheanum
épületében tehát benne rejlik Rudolf Steiner nagy áldozata: hogy beavatottként feláldozta
étertestének erőit az új szellemi élet központjának felépítéséhez. Ez
Rudolf Steiner áldozati útjának harmadik fokozata.” Itt az étertest mint
épület, mint az emberi test temploma, illetve az épület mint élőlény, mint
étertesttel rendelkező eleven organizmus közötti szellemi összefüggésről van
szó: ez nyilvánul meg Rudolf Steiner és az első Goetheanum - tehát a rózsakeresztes beavatott étertestének és a
János-épületnek mint az új misztériumok templomának - mélységes kapcsolatában. És ilyen értelemben tehát
azt mondhatjuk, hogy Rudolf Steiner étertestének (vagyis saját belső
templomának) feláldozásával lett a János-épület mint modern michaeli templom - az első Goetheanum mint új Grál-templom - építőmestere. Ezért is járt olyan súlyos
következményekkel az első Goetheanum halála 1922/23 fordulóján Rudolf
Steiner éteri és fizikai burkára: a János-épület mint élőlény halálának nagy
szerepe volt építőmesterének halálában. De ebben már Rudolf Steiner negyedik
áldozata is közrejátszott: hogy az 1923/24 fordulóján megtartott Karácsonyi
Gyűléstől kezdve fizikai testének erőit is feláldozta az új michaeli
misztériumok központjának létrehozásához. Ez volt Rudolf Steiner áldozati
útjának negyedik és legmagasabb fokozata, és ekkor ért el a beavatásnak arra a
fokára, ahová Christian Rosenkreutz „kémiai menyegzőjének” évében, 1459-ben
jutott el. Rudolf Steiner a Karácsonyi Gyűlés és a rózsakeresztes áramlat
viszonyát a következő imaginációval világította meg: egy oltár áll a szellemi
világban, és ketten állnak előtte, egymás mellett: balra Christian Rosenkreutz
áll kék stólában, jobbra pedig Rudolf Steiner vörös stólában. A dornachi János-épület
és Michael-templom építőmestere ezzel egyúttal azt is megnevezte, hogy a
Karácsonyi Gyűlés óta kik a nyugati (értsd: keresztény, krisztusi)
ezoterika vezető mesterei a szellemi világban.
Tehát
Rudolf Steiner előadó körútjainak és egész életútjának nem csupán Krisztus
földi vándorlásai jelentik a szellemi ősképét (mint arra vizsgálódásunk elején
utaltunk), hanem Krisztus (és a nátháni lélek) áldozati tettei is: Krisztusnak
a Jordán-keresztelőtől a Golgotai Misztériumig tartó áldozati útja - Énjének, asztráltestének, étertestének, s végül
fizikai testének feláldozása - jelenti Rudolf Steiner áldozati útjának ezoterikus ősképét. „Rudolf
Steiner életének e négy áldozatával Jézus Krisztus nagy földi követőjének
bizonyul. 1899 körül Énjének, 1907 körül asztráltestének, 1913-tól kezdve
étertestének, s végül az 1923/24-es Karácsonyi Gyűlés során fizikai testének
erőit áldozza fel a Föld fejlődését irányító hatalmaknak, akiket a Golgotai
Misztérium óta maga Krisztus vezet. Így tehát feltárul előttünk Rudolf
Steiner életútjának mint az új beavatás ősképének mélységes misztériuma”, és a
Karácsonyi Gyűlés mint az új (éteri) Krisztus-megjelenés hírüladásának - az új „idők fordulójának” - kezdete.
Rudolf Steiner, Guenther Wachsmuth, Christoph
Lindenberg, Hans Schmidt és Szergej O. Prokofjev életrajzi műveinek
felhasználásával írta: Korcsog Balázs
|
Utolsó frissítés ( 2010. június 14. )
|
|
2007. november 25. |
Bázel - Budapest
Az
első nagy evangéliumi sorozat, az 1907 novemberében tartott János-ciklus helyszínének
is különös jelentősége van: ez Rudolf Steiner első svájci, bázeli
előadássorozata, vagyis az első olyan ciklus, amit Közép-Európa nyugati határán
tart. Így az 1907-es esztendőt mintegy keretbe foglalja, hogy Rudolf Steiner az
év elején tartja első budapesti előadásait, Közép-Európa keleti
végének fővárosában, az év vége felé pedig első bázeli ciklusát tartja
meg, a közép-európai térség nyugati szélén, Svájc északnyugati német
részének egyik központjában. (Közép-Európa határaival kapcsolatban lásd Göllner-Nagy
Máriának, a magyar antropozófia „alapító anyjának” Magyarországról és Svájcról
szóló feljegyzéseit: „Magyarország Közép-Európa legkeletibb területe, vele
szemben, Európa nyugati határán Svájc tölti be ezt a szerepet.” Közép-Európának
ez a két vége Rudolf Steiner életútját is behatárolja: „Az újkor két legnagyobb
beavatottja Magyarországon született: Saint-Germain 1696-ban Sárospatakon, és
Rudolf Steiner 1861-ben Kraljevecben. Rudolf Steiner Svájcban fejezte be
életét. Születése utáni első éveit Közép-Európa keleti országában,
Magyarországon töltötte, élete végét pedig Közép-Európa nyugati országában,
Svájcban.” - Közép-Európa keleti és
nyugati határa, Magyarország és Svájc, Budapest és Bázel egyúttal Göllner-Nagy
Mária életpályáját is keretezi.)
Bázel
környéke, a német területek délnyugati csücske a tulajdonképpeni német
„magvidék”, a német kultúra és szellemi élet sváb-alemann forrásvidéke. A két közép-európai birodalom - a porosz és az osztrák császárság - uralkodó dinasztiáinak, a Hohenzollerneknek és a
Habsburgoknak is ezen a vidéken állt az ősi vára: a későbbi porosz uralkodók
bástyája, a hechingeni lovagvár, illetve a leendő osztrák császári család
fészke, a „Héjavár”, vagyis maga a névadó Habsburg. (Nem véletlen, hogy
Rudolf Steiner a novemberi osztrák és a decemberi német előadó
körútjai - illetve bécsi és berlini
előadásai - között éppen
Bázelben tartotta meg ezt a krisztológiai ciklusát.)
Bázel
ugyanakkor három ország: Németország, Franciaország és Svájc érintkezési pontja
- a badeni-sváb Fekete-erdő, az elzászi Vogézek és a svájci
Jura-hegység találkozásánál, a Duna forrásvidékén és a Rajna nagy
kanyarulatánál. Bázel a „Rajna-kanyar” városa: ahogyan a Duna nyugat felől
érkezvén a magyar Duna-kanyarban fordul dél felé, úgy a Rajna kelet felől (a
Boden-tavon keresztül)folyva Bázelnél (mi több: Bázelben), a svájci-bázeli Rajna-kanyarban fordul északi irányba. (A két
nagy folyó, a Duna és a Rajna, illetve a magyar Duna-kanyar és a svájci
Rajna-kanyar ilyen értelemben éppen a fordított tükörképe egymásnak. A Dunának
a Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig, illetve a Rajnának az Alpoktól az
Északi-tengerig tartó útján is ez az egyik legnagyobb és talán a legjelentősebb
kanyarulat, a legradikálisabb irányváltoztatás.) És ahogyan bizonyos
szempontból az Esztergomtól Visegrádon és Vácon, a Pilisen és Szentendrén át
Budapestig húzódó magyarországi Duna-kanyar jelzi Közép-Európa keleti
határát, úgy a közép-európai térség másik szélén, ezzel átellenes végén a Rajna
nagy svájci kanyarulata, a bázeli Rajna-kanyar jelöli ki Közép-Európa nyugati
határát (ami természetesen nem jelenti azt, hogy Svájc és Magyarország egyéb részei
- illetve az ezen a
folyókanyar-közi területen kívül eső más országok - ne tartoznának Közép-Európához). Ebben az értelemben
tehát a sváb tenger és a magyar (pannon) tenger, a Bodensee és a Balaton (Plattensee),
a Rajna-kanyar és a Duna-kanyar (illetve „fővárosuk”: a Bázel és Buda) közötti
területet nevezhetjük Közép-Európának. Mint láthattuk, ezeket a
határokat Rudolf Steiner 1907-es budapesti és bázeli előadásai is jelzik.
Bázellel
kapcsolatban az antropozófia szempontjából mindenképpen hangsúlyoznunk kell Dornach
közelségét, hogy Rudolf Steiner később (1912/13-ban) az antropozófia központját
Bázel tőszomszédságába helyezi, illetve hogy végül itt építik fel az eredetileg
Münchenbe tervezett János-épületet (a Johannesbaut), ami 1918-ban
aztán a „Goethe-épület” (Goetheanum) nevet kapja. Tehát az 1906-os
müncheni János-ciklus és a Münchenbe tervezett János-épület, illetve az 1907-es
bázeli János-ciklus és a Bázel melletti Dornachban felépült János-épület között
- vagyis Rudolf Steiner
első krisztológiai-evangéliumi előadássorozata(i) és az antropozófia későbbi központja között
- nyilvánvalóan nagyon
szoros szellemi összefüggés található.
Szergej
O. Prokofjevnek a Rudolf Steiner és az új misztériumok megalapítása című
első nagy könyvében a következőket olvashatjuk Bázel és Dornach szellemi
környezetéről: „[Bázel és Dornach] környéke már az ősidők óta kapcsolatban állt
az Európán a legkülönbözőbb irányokból keresztülvonuló szellemi áramlatokkal, s
az idők folyamán ez alakította ki sajátos szellemi környezetét. Dornach
közelében már az ősidőkben is egy druida [vagyis kelta] szentély állt.
Később az ír kereszténységet terjesztő szerzetesek telepedtek le ezen a
környéken (egyik központjuk innen északnyugatra, Elzászban volt), és a szent
Grál keresése közben Parszifálnak is sorsdöntő élményei voltak ezen
a vidéken. [Prokofjev a Rudolf Steiner születési helye körüli
misztériumtitkok című előadásában részletesebben is beszél Parszifálnak
ezekről az élményeiről: Parszifál a Dornach melletti Arlesheimben található
Ermitázs (az Odília-domb) környékén találkozott a halott vőlegényét (a
Parszifál helyett meghalt Schionatulandert) sirató Sigunéval, tehát Schionatulandernek
ezen a vidéken kellett áldozati halált halnia. S tudjuk, hogy e találkozó
nemcsak Parszifál életében, hanem Rudolf Steiner és Ita Wegman karmikus
életútján is sorsdöntő jelentőségű volt. - Vö. továbbá Göllner-Nagy Mária utalásával:
„Arlesheimben, Bázel közelében áll az »Ermitázs«, ahová a legenda szerint Szent
Odília menekült, s amely évszázadokon át a keresztény zarándokok úti célja
volt.” - Margarete és Erich
Kirchner-Bockholt Rudolf Steiner és Ita Wegman feladata az emberiségért
című könyvükben azonban felhívják a figyelmet arra, hogy a Bázel és Dornach
melletti, arlesheimi Odília-dombot (Odilienhügel) nem szabad összetéveszteni
az elzászi, Vogézekbeli Odília-heggyel (Odilienberg): „Az Odília-domb
Arlesheimben van, Ermitázs néven ismert, ez az a hely, ahová egykor Szent
Odília menekült üldözői elől. Az Odília-hegy ezzel szemben Elzászban
van. Korábbi időkben ez jelentős pogány misztériumhely volt, amely Szent Odília
titkokkal átszőtt sorsa következtében keresztény központtá vált. Odília az
elzászi herceg, Eticho lánya volt, vakon született, majd a keresztelés után
látóvá lett. Apja elől menekülve, az érte küldött katonák elől rejtőzött el az
arlesheimi Ermitázs barlangjaiban. Arlesheimben ma is védőszentjükként
tisztelik Szent Odíliát. Feltételezhetjük, hogy mind az elzászi Odília-hegy,
mind az Odília-domb és Arlesheim környéke a Grál körüli események
színteréhez tartozott.” (Ezzel kapcsolatban lásd még Walter Johannes Stein A
világtörténelem a szent Grál fényében. A kilencedik század című könyvét.)]
Ezenkívül a 16. században Bázelban tevékenykedett Paracelsus, aki a rózsakeresztes
bölcsességből kapta inspirációit. És az 1499-ben Dornach mellett lezajlott
[úgynevezett sváb] csatának [Schwabschlacht] is döntő jelentősége
volt Svájc fennmaradása és szabadsága szempontjából: Svájc az az európai állam,
amelynek létrejöttében az új (germán-angolszász) kultúrkorszak (az Atlantisz utáni ötödik
korszak) legtisztább impulzusai is közreműködtek. Ezek az áramlatok és
események kétségkívül nyomot hagytak ennek a helynek a szellemi auráján”, s bizonyára
mindezek a szellemi tényezők és az ezoterikus kereszténységnek mindezek
az áramlatai (a hyberniai, a Grál és a rózsakeresztes misztériumáramlatok)
is Rudolf Steiner lelki szemei elé tárultak (tehát mintegy szellemileg látta
Bázelt és Dornachot mint régi és új európai misztériumhelyet), amikor 1912/13-ban
végül úgy határozott, hogy éppen ide helyezi az antropozófiának mint a tudati
lélek korának és az új michaeli korszaknak a misztériumközpontját, és itt építi
fel az új misztériumok „templomát”, a János-épületet. »Bázelnak kedvező karmája
van teozófiai szempontból« - Rudolf Steiner ezekkel az egyszerű és mégis oly szívhez szóló
szavakkal fejezte ki elhatározásának lényegét, hogy ezen a helyen hozza létre
az antropozófiai mozgalom központját.”
Mindezek
fényében gondoljunk csak bele, milyen súlyos karmikus örökségként nehezedik
Magyarországra és a magyarországi antropozófiára is, hogy csaknem pontosan ezer
évvel a Bázel melletti János-épület leégése, az első Goetheanum pusztulása előtt,
a 10. század elején a „kalandozó” magyarok felégették Bázelt, az
ezoterikus kereszténységnek ezt a régi-új misztériumhelyét.
Rudolf
Steiner, Guenther Wachsmuth, Christoph Lindenberg, Hans Schmidt és Szergej O.
Prokofjev életrajzi műveinek felhasználásával írta: Korcsog Balázs
|
Utolsó frissítés ( 2010. június 14. )
|
|
2007. november 22. |
A jánosi kereszténység és a rózsakeresztesség
(GA 100)
Az
antropozófiában megjelenő művészeti impulzus szempontjából az 1907-es év
reprezentatív kötetének az Okkult pecsétek és oszlopok képei. Az 1907-es
Müncheni Pünkösdi Kongresszus és annak hatásai című kötetet tekinthetjük
(GA 284). Az antropozófia mint modern szellemtudomány és mint a misztériumvallások
megújult „folytatása” (mint a kozmikus és az ezoterikus
kereszténység korszerű formája, mint az új michaeli korszak és
az új rózsakeresztes kinyilatkoztatás misztériuma) szempontjából pedig
az Emberiségfejlődés és Krisztus-megismerés címmel összeállított könyvet,
az Összkiadásnak éppen a 100. kötetétét tekinthetjük az 1907-es esztendő
szimbolikus értékű könyvének (GA 100): ez tartalmazza Rudolf Steiner kasseli
rózsakeresztes ciklusát és a bázeli János-evangéliumot - együtt. Ebben is a Rudolf Steiner Összkiadás (nagyrészt
Marie Steinernek köszönhető) csodálatraméltó kompozíciója (vagy még inkább építménye)
nyilatkozik meg: az éppen 354 kötetes - ami az arkangyal-periódusok ideje, a kozmikus
Jupiter-év napjainak száma, az első római keresztény Karácsony dátuma stb.,
tehát az - Összkiadás 100. kötete
Rudolf Steiner életútján és munkásságában, valamint az antropozófia
történetében is fordulópontot jelent, egyfajta határt jelez: valaminek a végét,
és valami újnak és másnak a kezdetét. Ez már a könyv címében is tetten érhető:
a 100. kötet címének első fele (Emberiségfejlődés, különösen a „fejlődés”
szó révén) ugyanis Rudolf Steiner addigi, elsősorban kozmológiai-kozmogóniai műveire utal (visszafelé, az inkább
még teozófiai jellegű munkásságára), illetve a szellemtudomány kozmológiai
„oldalára” vonatkozik; a cím második fele (Krisztus-megismerés)
pedig egyértelműen a szellemtudomány másik „oldalára”: a krisztológiára
utal (előrefelé, a már inkább antropozófiai természetű művek
irányába), és Rudolf Steiner krisztológiai-evangéliumi ciklusainak kezdetét jelzi.
De
Rudolf Steinernek miért éppen ezt a két 1907-es ciklusát tartalmazza az
Összkiadás jelképesnek is tekinthető 100. kötete? Hogyan kerül egymás mellé a kasseli
rózsakeresztes ciklus és a bázeli János-evangélium? Vajon mi köti
össze ezt két előadássorozatot? Ám ezt a kérdést voltaképpen úgy kellene föltennünk,
hogy ki köti össze ezt a két ciklust. Hiszen Rudolf Steiner
szellemtudományos kutatásaiból tudjuk, hogy a rózsakeresztesség hátterében és a
János evangélista által írott művek mögött valójában ugyanaz az
individualitás áll, aki nem más, mint az ezoterikus kereszténység nagy
inspirátora, aki az ókori zsidó nép körében többek között Hiram Abiffként,
a salamoni templom építőmestereként, az idők fordulóján a „feltámasztott” Lázár-Jánosként, a
szeretett tanítványként, a János-evangélium és az Apokalipszis szerzőjeként, a
13. és 14-15. században Christian Rosenkreutzként, a rózsakeresztesség
megalapítójaként és „névadójaként”, a 17-18. században Saint-Germain grófként,
a szabadság-egyenlőség-testvériség hármas eszméjének hírül adójaként, a
19-20. században pedig Rudolf Steiner (egyik) beavatójaként, rózsakeresztes
Mestereként inkarnálódott. (Rudolf Steiner a „köztes” időszakokra, illetve
minden évszázadra vonatkozóan tesz utalásokat, de ez most nem tartozik
vizsgálódásunk tárgyához. Mindezekkel kapcsolatban lásd Rudolf Steiner Életutam
című önéletírását, Christoph Lindenbergnek és Szergej O. Prokofjevnek a Rudolf
Steiner életútjáról szóló műveit, Göllner-Nagy Mária emlékiratainak a két
Jánosra vonatkozó részeit, Bernard Lievegoed A lélek megmentéséről (A három
nagy emberiségvezető együttműködéséről) szóló könyvét, Peter Tradowsky Keresztelő
János és Lázár-János című munkáját,
illetve Karl Heyer A francia forradalom évszázadából (A rózsakeresztesség
történelmi impulzusai) című művét.)
Vagyis
nem véletlenül kezdődnek ennek az időszaknak a nagy előadássorozatai a Salamon
király és Hiram Abiff építőmester történetét leíró templomlegendáról és arany
legendáról szóló ciklussal (GA 93), majd folytatódnak a János evangélista
által írott művekről, a János-evangéliumról és az Apokalipszisről szóló sorozatokkal
(GA 94, 100, 103, 104, 104a, 112), illetve a müncheni, a kasseli és a budapesti
rózsakeresztes ciklusokkal (GA 99, 100 és 109/111). Komoly szellemi oka
van tehát, hogy Rudolf Steiner - mint rózsakeresztes beavatott, mint az ezoterikus kereszténység
tanítómestere - az 1907 körüli időszakban egyszerre kezd el beszélni a
rózsakeresztességről és a János-evangéliumról, hogy egymással párhuzamosan tartja
rózsakeresztes és János-ciklusait, illetve hogy egy kötetben, mégpedig
az Összkiadás reprezentatív, 100. kötetében együtt szerepel a kasseli rózsakeresztes
ciklus és a bázeli János-evangélium. Hiszen a János által írott művek és a
rózsakeresztesség impulzusai ugyanattól a magasrendű individualitástól
származnak, és Rudolf Steiner 1907-ben kezdődő krisztológiai-evangéliumi sorozatai és rózsakeresztes ciklusai is egyazon
szellemi forrásból: az ezoterikus (jánosi) kereszténység és a valódi rózsakeresztesség
közös forrásából fakadnak.
Rudolf
Steiner, Guenther Wachsmuth, Christoph Lindenberg, Hans Schmidt és Szergej O. Prokofjev életrajzi
műveinek felhasználásával írta: Korcsog Balázs
|
Utolsó frissítés ( 2011. november 24. )
|
|
2007. november 19. |
Szergej O. Prokofjev
A wartburgi dalnokverseny (1206/07)
mint a közép-európai fény- és árnyékáramlat küzdelmének
egyik csomópontja
A
közép-európai/német népszellem működésének második korszakában (1150-1250) nemcsak az
első korszakra (350-450) utaló „emlékeket” figyelhetjük meg, amelyek a kor
jelentősebb műalkotásaiban jelennek meg, hanem az első korszak szellemi
áramlatainak közvetlen folytatásait is tetten érhetjük a konkrét történelmi
eseményekben, amelyek azonban már nemcsak az érzőlélekből, hanem az értelmi
vagy kedélylélekből fakadnak. Az értelmi vagy kedélylélekben viszont az
eredendően vele járó belső kettősség is egyértelműen megjelenik. Az értelmi
vagy kedélyléleknek ezt a kettősségét a különböző Grál-mondák Amfortas, a Grál-király
alakjában ábrázolják, aki a keresztényellenes-antikrisztusi erők képviselőjével,
Klingsorral folytatott küzdelmében olyan súlyos sebet szerzett, ami a saját erejéből
már nem tud begyógyulni. (1)
|
Utolsó frissítés ( 2011. november 30. )
|
Tovább...
|
|
2007. november 13. |
A bázeli János-evangélium
November
második felében Bázelben kerül sor az 1907-es esztendő utolsó (negyedik)
nagy előadássorozatára, amely - a Pünkösdi Kongresszus, a Schuré-féle eleusziszi misztériumdráma
bemutatója, valamint a müncheni és kasseli rózsakeresztes ciklusok mellett - az év legfontosabb eseménye az antropozófia
szempontjából.
Az
1907 őszén tartott bázeli ciklusnak (amelynek témája a János-evangélium)
igen nagy jelentősége van Rudolf Steiner életútján és az antropozófia történetében:
ezzel az első svájci előadássorozattal kezdődik ugyanis Rudolf Steiner krisztológiai
ciklusainak (ezen belül is az evangéliumokról tartott előadásainak) nagy
sorozata. Ezzel kapcsolatban már elöljáróban - az egész evangéliumi sorozatra előretekintve - fontos rávilágítanunk arra, hogy Rudolf Steiner visszafelé,
fordított sorrendben (mintegy Rückschauban) beszél az evangéliumokról,
illetve (az Apokalipszisről szóló ciklusokat is figyelembe véve) az egész
Újszövetségről: a szeretett tanítvány, János által írott könyvektől (a
Jelenésektől és a János-evangéliumtól) mintegy „visszafelé” halad a
szinoptikusokig: Lukácson át Mátéig és Márkig. És az egész evangéliumi
sorozatot mintegy megkoronázva, az Apokalipszis és a fordított sorrendben
tárgyalt négy evangélium után beszél majd az Ötödik evangéliumról. (Hogy
Rudolf Steiner a Máté-evangéliumról - aminek a Rückschau értelmében az utolsónak kellene
lennie a négy evangélium közül - mégis előbb beszél, mint a Márk-evangéliumról, annak egyéb okai vannak,
amelyek részben a Máté-evangéliumnak a Lukács-evangéliumhoz való
viszonyában - a kétféle gyermekségtörténet
leírásában - keresendők.)
Rudolf Steiner evangéliumi ciklusai
János-evangélium (1906.
okt-nov.) (München) (GA 94)
(1907. nov.) (Bázel) (GA 100)
(1908. máj.) (Hamburg) (GA 103)
(1909. jún-júl.) (Kassel) (GA 112)
Lukács-evangélium (1909.
szept.) (Bázel) (GA 114)
Máté-evangélium (1910.
szept.) (Bern) (GA 123)
Márk-evangélium (1910.
okt. -
1911) (Berlin stb.) (GA 124)
(1912. szept.) (Bázel) (GA
139)
Ötödik evangélium (1913.
okt. -
1914) (Kristiania [Oslo] stb.) (GA 148)
Rudolf
Steiner a János-evangéliumról már 1906 február-márciusában tart egy-két
előadást Kölnben (GA 97) és Berlinben (GA 94), illetve 1906 őszén, Münchenben
egy nagyobb sorozatot is (GA 94): ezek azonban még inkább csak előkészítő és
bevezető jellegű, általános teozófiai előadások (a müncheni János-ciklusnak még
a címe is az, hogy A teozófia a János-evangélium alapján), és inkább
tekinthetők kozmológiai-kozmogóniai - mintsem krisztológiai - ciklusoknak: nem véletlenül szerepelnek (az 1906-os
év más nagy ciklusaival együtt) az összkiadás Kozmogónia című kötetében
(GA 94). Ennélfogva az 1907. őszi, bázeli János-ciklus Rudolf Steiner első valóban
antropozófiai és krisztológiai jellegű evangéliumi sorozata (GA 100). Ezzel
kapcsolatban arra is rá kell mutatnunk, hogy ez a János-ciklus (tehát az
1907-es bázeli sorozat) az első része Rudolf Steiner mind a négy evangéliumot
felölelő nagy (svájci) evangéliumi sorozatának (amelyből hármat
Bázelben, a Máté-ciklust pedig Bernben tartotta, és mind a négyet ősszel), és nem
az ennek folytatásaként és „ismétléseként” megtartott 1908-as hamburgi és
1909-es kasseli János-evangélium. (Bár utóbbiak - mivel nyomtatásban külön is megjelentek - talán ismertebbek, mint a bázeli János-ciklus,
Magyarországon legalábbis biztosan: csak a hamburgi sorozatnak két különböző
teljes magyar fordítása létezik (a Szilágyi Rózsi néni- és a Biczó Iván-féle),
ellentétben a bázelivel, aminek - tudtommal - egy sem.)
Rudolf
Steiner, Guenther Wachsmuth, Christoph Lindenberg, Hans Schmidt és Szergej O. Prokofjev életrajzi
műveinek felhasználásával írta: Korcsog Balázs
Rudolf
Steiner János-evangéliumról tartott ciklusai:
A
bázeli János-evangélium (1907)
A
hamburgi János-evangélium (1908)
A
krisztiániai János-evangélium (1908)
A
kasseli János-evangélium (1909)
A stockholmi János-evangélium (1910)
|
Utolsó frissítés ( 2013. december 11. )
|
|
|