Ujházi Péter 70. születésnapjára

Világszőnyeg-részlet,

avagy a nem „heji” festő

Születésnapi, 2010. október 28.

Ujházi Péter több mint három [illetve mostanra immár több mint négy] évtizedes művészpályáját a kezdetektől máig nehéz lenne egymástól világosan megkülönböztethető szakaszokra tagolni. Vidáman és természetesen hömpölygő folyamatként láthatjuk inkább, amelynek kényelmes áramában újra meg újra ugyanazok a fontos, Ujházi világát meghatározó elemek és mozzanatok sodródnak: a biciklizés, a kocsma, a virágzó táj, az álarcosok, a zűrzavaros történelem, az évezredes mitológiák törmeléke, az állatok dekoratív elevensége vagy a régi kacatok intimitása. Sokféle elem, sok különböző mozzanat ez, melyekből - egymásra rétegződvén - kerek egész épül. A világ bohóctréfa és szomorú labirintus egyszerre.

Ujházinak ez az állítása szórakoztatóan és meggyőzően sugárzik a művekből, de a két rész aránya az évek folyamán változott. Míg a pálya első felében játékosan sziporkázik a szín, önfeledten bohóckodik a forma és nyüzsög az emberi tenyészet, a nyolcvanas évek közepén elhalványodik, beborul a táj, csillapul a mozgás, és bánatos magány settenkedik az alakok körül. De a festő csak időlegesen vesz búcsút a kimeríthetetlennek látszó színjátékoktól, hogy szomorkás világszőnyegeken, piramisokon és csalóka labirintusokon átbukdácsolva, az utóbbi években ismét rájuk leljen. Így hullámzik világának két partja között, ide-oda ez a festészet, útja szertelenül kanyargónak és öncélúan kalandosnak tűnik, holott inkább természetesnek nevezhetnénk.