1910. november 20.

Lev Nyikolajevics halála

Száz éve halt meg Tolsztoj

Az orosz irodalom értelme Dosztojevszkij és Tolsztoj. A két óriás közös vonása az olvasó szempontjából, hogy műveiket másképp olvassuk, mint más írókét: nem az irodalmat „élvezzük” bennük, hanem úgy érezzük, valami sokkal komolyabb és felelősségteljesebb dologgal foglalkozunk. Valamivel, ami a lelkiismeret-vizsgálathoz hasonlít.

Dosztojevszkij és Tolsztoj együtt él a köztudatban: „páros csillagok”, mint Goethe és Schiller. Ők ketten együtt az oroszok. A Goethével és Schillerrel való párhuzam, amelyet Thomas Mann vet fel, csakugyan nagyon csábító: Schillernek Dosztojevszkij felel meg, az átszellemült, eszmékkel viaskodó, beteg testű író, Goethének pedig Tolsztoj. Külső vonásokban is hasonlóvá teszi őket a jómód, az előkelőség, a korán élvezett világhír és a magas életkor, a teremtő erő csökkenése nélkül. Az ember mindkettejüket erőteljes aggastyánként képzeli el. A diadalmas öregkor mintegy kézzelfogható jele valami kegyelemszerű kiválasztottságnak. De míg Goethét olümposzi derűvel töltötte el az a tudat, hogy az istenek kedvence, Tolsztojt nyugtalanította, és növelte lelkiismeret-furdalásait.

November 9. és a holtak világa

November 9. mint pozitív és negatív küszöbélmény a német szellemtörténetben

Ennek a Rudolf Steiner életében és fejlődésében oly jelentőségteljes napnak egy másik rétegét is figyelembe kell vennünk. November 9. általában is különleges napnak számít. Ahogyan azt Peter Sloterdijk egyszer ismeretterjesztő formában kifejtette, ezt a napot - különösen a német szellemtörténetben - mintegy a túlvilágiság, s olykor egyfajta félelemmel teli titokzatosság, vagy a kettéhasadó szakadék, a mindent elnyelő feneketlen mélység légköre veszi körül. Ez utóbbival kapcsolatban gondoljunk csak 1923. november 9-ére (Hitler puccskísérletére), az 1938-as birodalmi kristályéjszakára (a zsidóellenes pogromra Németországban), vagy akár a berlini fal 1989. november 9-i ledöntésére.

Ha megvizsgáljuk, hogy a világháború következtében milyen spirituális helyzet állt elő Németországban, akkor azt látjuk, hogy Helmuth von Moltke volt ennek a helyzetnek a sorsdöntő fontosságú alakja (1848-1916), és nem csupán azért, mert 1914-ben ő volt a német hadsereg vezérkari főnöke, hanem mivel az erről a posztról történő eltávolítása után Rudolf Steiner egy sor levelet írt neki. E leveleknek - melyeket Emil Bock „lélekvezető leveleknek” nevezett - arról kellett tanúbizonyságot tenniük a leváltása miatt súlyos lelki válságba került Helmuth von Moltke számára, hogy „a német népszellem magasba emelt fáklyával, bizakodást keltve áll, és hogy az események folyamán a népszellem irányából érkező erők az Ön gondolataival vannak. Évek óta Excellenciád gondolatai bizonyultak annak az eszköznek, amelyet a szellemi világnak erről az oldaláról felhasználnak. S hogyha a történések fizikai menete most látszólag ellentmond ennek, a valóságban azonban nem ez a helyzet.” (Rudolf Steiner levele Helmuth von Moltkéhoz 1914. december 20-án)