Rudolf Steiner 1905-ös berlini Wagner-ciklusának végkicsengése a következő: „Richard Wagner éppúgy átélte a földfejlődés szívének ritmusát, mint Edouard Schuré, aki ebből az impulzusból kiindulva újította fel az eleusziszi misztériumok ősi misztériumdrámáját. A bayreuthi esemény [a Wagner-féle bayreuthi ünnepi játékok] tehát két szellemi áramlat találkozásáról tanúskodik: a régi Görögország misztériumainak feltámadásáról és egy új kereszténységről. Így érezte Richard Wagner, s így érezték azok is, akik körülötte voltak. Így Edouard Schuré is úgy érezte, hogy e művészet mintegy az előjátéka az egykor különvált szellemi területek újraegyesülésének. (…) S Richard Wagner révén, aki a legelsők egyikeként érezte át a művészet, tudomány és vallás újraegyesítésének impulzusát, ezt az újraegyesítést mintegy új ünnepi adományként nyújtották át az emberiségnek. Wagner megérezte, hogy a kereszténység hivatott arra, hogy újraegyesítse, ami korábban különvált egymástól, s ezt szőtte bele Parsifaljába. Utolsó zenedrámájának »Nagypénteki varázsa«, melyben Wagner [1857-es] nagypénteki élményét dolgozta fel, úgy cseng a fülünkben, mint egy új kultúra pompás felcsendülése. (…) Élő, művészi Apokalipszis ez, melyet Wagner igaz prófétaként adott hírül saját korának, mint aki tudta, hogy hamarosan egy új korszaknak kell beköszöntenie, s erre kívánta felhívni az emberek figyelmét.”