Walther Kniebe: Michael orcája

Peter Selg

A michaelita közösség és az Antropozófiai Társaság sorsa

Az antropozófia első századfordulója

Rudolf Steiner a Karácsonyi konferenciával (Weihnachtstagung), az Antropozófiai Társaság újraalapításával és a Szellemtudomány Szabad Főiskolájának létrehozásával 1923 végén - mindössze tizenöt hónappal a halála előtt - egy utolsó kísérletet tett arra, hogy emlékeztesse az antropozófus közösséget a maga sorsfeladataira, s hogy ezeket minden rendelkezésükre álló tudati erejükkel áthassák. (Szergej O. Prokofjev szavaival: „A társaság összes karmikus áramlatának e közös szellemi alapon kell találkoznia és egyesülnie az antropozófiában mint az ezoterikus kereszténység modern michaeli formájában.”)[1] Rudolf Steiner megtartotta a karmikus összefüggések ezoterikus vizsgálatáról szóló előadásait, melyek során először tárta fel részletesen a michaelita közösség kozmikus hátterét, és megnyitotta „a Goetheanum ezoterikus iskoláját”, amely a kozmikus „Michael-iskolához” kapcsolódott, s ismét „szívhez szóló benső tanításokat” tartalmazott mantrikus formában.[2] Mindezek túl a Karácsonyi konferencián - magasrendű spirituális erőkből - megalkotta az Antropozófiai Társaság szellemi Alapkövét, s a tagok „sors-szervére” bízva a szívükbe helyezte azt.[3] Rudolf Steiner immár nyíltan, leplezetlen formában beszélt arról, hogy az antropozófia lénye és Michael küldetése „szunnyadó” vagy „álomszerű” állapotban ott rejlik a legtöbb antropozófus „szívének legmélyén”, mintegy „öntudatlan titokként, egyfajta misztérium” formájában.[4] S ha az antropozófusok nem akarják elmulasztani a világtörténelem folyamán hosszú évszázadok óta, sőt több mint két évezrede eltervezett és előkészített feladatukat - aminek beláthatatlan következményei lennének az emberi civilizáció és a földi élet továbbfejlődésére -, akkor „szívük minden erejével sürgősen össze kell szedniük magukat”, s el kell kezdeniük „szent belső buzgalommal”, egybeforrott közösségként, hatékonyan tevékenykedni.