NOVALIS / Főoldal
Léleknaptár
100 éve (1907-1913)
Publikációk
Támogatás
Keresés


Archívum
NOVALIS / Főoldal
Peter Tradowsky: Helmuth von Moltke, a szellem fáklyavivője Nyomtatás E-mail
2010. október 31.

ImagePeter Tradowsky

Helmuth von Moltke,

a szellem fáklyavivője

(Harc a szellem ellen, 2. fejezet)

 

Ha megvizsgáljuk, hogy a világháború következtében milyen spirituális helyzet állt elő Németországban, akkor azt látjuk, hogy Helmuth von Moltke volt ennek a helyzetnek a sorsdöntő fontosságú alakja (1848-1916), és nem csupán azért, mert 1914-ben ő volt a német hadsereg vezérkari főnöke, hanem mivel az erről a posztról történő eltávolítása után Rudolf Steiner egy sor levelet írt neki. E leveleknek - melyeket Emil Bock „lélekvezető leveleknek” nevezett - arról kellett tanúbizonyságot tenniük a leváltása miatt súlyos lelki válságba került Helmuth von Moltke számára, hogy „a német népszellem magasba emelt fáklyával, bizakodást keltve áll, és hogy az események folyamán a népszellem irányából érkező erők az Ön gondolataival vannak. Évek óta Excellenciád gondolatai bizonyultak annak az eszköznek, amelyet a szellemi világnak erről az oldaláról felhasználnak. S hogyha a történések fizikai menete most látszólag ellentmond ennek, a valóságban azonban nem ez a helyzet.” (Rudolf Steiner levele Helmuth von Moltkéhoz 1914. december 20-án)

Utólag is könnyen beláthatjuk, hogy Moltkének a katonai helyzetre és saját személyes körülményeire való tekintettel milyen különösen nehezére esett, hogy nyugodtan megszívlelje Rudolf Steiner szavainak értelmét. Ez Rudolf Steiner későbbi leveleiből is egyértelműen kivehető, hiszen e levelek értelemszerűen mindig ugyanazt a kijelentést ismételgetik: hogy az Ifjú felemelt fáklyával áll Moltke mögött - hogy a népszellem mélyreható erejű kapcsolatban áll Moltke szellemével.* Rudolf Steiner valódi szellemi tanítóként mintegy spirituális biztatás által próbál segíteni Moltke nyomasztó tépelődés és kínzó kétségek által meggyötört lelkén. Rudolf Steiner nyilvánvalóan Moltke előző inkarnációját is a tudomására hozta, amikor is a világtörténelmi jelentőségű I. Miklós pápaként testesült meg a 9. században. Moltke eleinte idegenkedett ettől, ám a Rudolf Steiner felismerése iránti bizalom révén tárgyilagosan és józanul foglalkozott a történelemmel.

Helmuth von Moltke 1916. június 18-án váratlanul halt meg Berlinben, a Birodalmi Gyűlés (a Reichstag) épületében, éppen azután, hogy gyászbeszédet mondott elhunyt barátja, Goltz tábornagy tiszteletére. Moltke beszédének utolsó szavai közé tartozott a következő mondat: „Gyakran megismétlődik a történelemben, hogy a hősiesség együtt jár a tragikummal.” (Helmuth von Moltke életének és működésének dokumentumaiból)

Helmuth von Moltke életének tragikuma teljes mértékben megtapasztalhatóvá válik azokból a feljegyzésekből, amelyeket Rudolf Steiner és alkalmanként Helene Röchling készített Eliza von Moltke számára férje halál utáni életéből. Ezeket a feljegyzéseket csak akkor érthetjük meg, ha figyelembe vesszük Moltke individualitásának korabeli - és a távoli jövő szempontjából is kiemelkedő - jelentőségét. E feljegyzések igen mély betekintést adnak a halál utáni élet valóságába. A feljegyzések először arról szólnak, hogy „a szeretett lélek átéli a megismerés boldogságát”, azután pedig arról, hogy „a lélek intenzíven dolgozik mindazon, ami az elmúlt inkarnációjával összefügg.” Ezen a ponton, de más helyütt is beláthatjuk, hogy a halál utáni megismerési folyamat szempontjából micsoda jelentősége van a Rudolf Steiner által még a földi élet során adott útmutatásoknak. Ez itt teljesen individuális értelemben is beigazolódik, de általánosságban is érvényes.

Igen hamar megmutatkozik azonban, hogy Moltkében a halál utáni fejlődése során - a fokozódó spirituális megismerés révén - egyre inkább megváltozik az események, összefüggések és a körülötte lévő személyek megítélése: Moltke kezdi megérteni a császárhoz kötődő karmáját. A halál utáni élet egy megismerési folyamat, amely a lélek egyfajta újraolvasztása révén a földön alkotott ítéletek teljes átértékelődésére, a földi vélekedések ellenkezőjére is vezethet. Moltke lelke tehát intenzíven dolgozik azoknak a körülményeknek és kapcsolatoknak a spirituális megismerésén, amelyek között élt és dolgozott, ám spirituálisan egyúttal azt is átéli, ami jelenleg történik. A szellemi világban élő tábornok számára igen nagy jelentősége van azoknak a tiszta és éles gondolatoknak, amelyeket hitvese, Eliza von Moltke táplál feléje. Megfigyelhetjük, hogy Moltke számára egyre világosabbá válik a népszellemhez fűződő kapcsolata. „A népszellemhez és környezetéhez való viszony is ugyanolyan” - ami itt annyit jelent, hogy spirituálisan valóságos. Ugyanakkor azt is felismeri, hogy túl nagy becsben tartotta Hindenburgot, és hogy a császár „odaát egy senki, egy nagy nulla”. Sőt, valamivel később úgy fogalmaz, hogy „Hindenburg kinevezése - és mindaz, ami ezzel összefügg - Ahriman műve.”

Ezzel szemben fokozatosan egyre világosabbá válik Moltke énje számára, hogy mi volt az ő feladata a német népszellem érdekében. „Énem ekkor azoknak a német népszellem körül gyülekező erőknek a közvetítőjévé vált, amelyeknek meg kellett állítaniuk a külső előrenyomulást. Ez a látszólagos visszavonulás azonban valójában győzelem volt Ahriman felett. Ahogy a földi síkról történő fizikai távozásom is egy újabb győzelem volt Ahriman felett.” Ily módon ez a földi síkon rendkívül fájdalmas élmény - nevezetesen a Franciaország fölött aratott győzelem elmaradása - homlokegyenest ellentétes értelmet nyer. Később a következőket mondja: a földi élet során „a tudatom még nem volt elég éber ahhoz, hogy belássam: egy látszólagos kudarc valójában sikert is jelenthet.” Ez az átértékelődés a következő felismerésen alapul: „Az, amit a földön német népszellemnek neveztem, most teljes szellemi valóság számomra. A német népszellem kemény küzdelmet folytat az ahrimani lények egész sorával. De ha erre a harcra nem kerülne sor, akkor a német népszellem teljes szellemi mivoltában sohasem avatkozhatna és kapcsolódhatna be az emberiség fejlődésének folyamatába.” (…)

Ezekkel az élményekkel összefüggésben, de egyértelműen egy második lényegbevágó felismerésként - a halál utáni fejlődésben jó két év elteltével - válik tudatossá Moltke számára a német népszellemhez fűződő kapcsolata, akinek ő valóban a fáklyavivője. Mindaz, ami történt, szükségszerű volt, ő mindig is a népszellemtől áthatottan cselekedett, csakhogy Moltke feladata nem a győzelem, hanem végső soron a vereség, a bukás volt, mivel a Réginek a fenntartása, a régi formák - különösen az egységes államalakulat, az idejétmúlt nemzeti egységállam - fennmaradása nem volt a népszellem szándéka szerint való. (…) „Tudomásomra hozták, hogy sorsom a német nép sorsának jelképe. (…) A látszólagos győzelem a német nép teljes bukását jelentette volna.”

Képzeljük csak magunk elé ezt a döbbenetes fordulatot: Moltke vezérkari főnökként éveken át azon a terven dolgozott, ami bizony katonai győzelemmel kecsegtetett, és magától értetődően bizonyára ő maga is meg volt győződve arról, hogy lehetséges ez a győzelem. De most átéli ennek „szükségszerű illúzió” voltát, és megérti, hogy a népszellem szándéka szerint nem a győzelem, hanem a vereség volt a feladata, mivel a Réginek, a régi államformának mindenképpen el kellett tűnnie, hiszen bebizonyosodott teljes életképtelensége és szellemtelensége, szellem nélkülisége. A német népszellem ebből a pusztulásból akart valami valóban Újat kovácsolni a Közép megmentése érdekében. Moltke individualitása mélyreható kapcsolatban áll ezzel az Újjal, ami valójában a német népszellem impulzusa, s ez az Új nem más, mint a szociális organizmus hármas tagozódása.

 

Fordította: Korcsog Balázs

* Der Jüngling - der Volksgeist (az Ifjú, a „fiatal” népszellem) [a ford.]

Kapcsolódó írásunk:

A korszellem szolgálatában (A három Helmuth von Moltke)

Utolsó frissítés ( 2016. július 29. )
 
< Előző   Következő >