NOVALIS / Főoldal
Léleknaptár
100 éve (1907-1913)
Publikációk
Támogatás
Keresés


Archívum
A pottschachi élmény Nyomtatás E-mail
2009. július 20.
Image
A pottschachi vasútállomás
Thomas Meyer

Egy „rendkívüli jelentőségű” esemény

(Rudolf Steiner első „okkult összélménye”)

 

Az eddig elhangzottak annak az előfeltevésnek a mintegy magától értetődő elfogadásán alapulnak, hogy Aquinói Tamás Rudolf Steinerben testesült meg újra. Az elkövetkező fejezetekben bemutatjuk, hogy Rudolf Steiner a saját fejlődése során hogyan jutott el ennek a ténynek a felismeréséig, és hogy ennek milyen jelentősége van Rudolf Steiner „legsajátabb küldetése”: a reinkarnáció és karma „fénylő, tüzes igazságának” hírüladása szempontjából.

Ehhez azonban előbb egy látszólagos kerülő utat kell tennünk. Rudolf Steinernek volt egy fiatalkori élménye, amelyről azonban nem a szélesebb nyilvánosságnak szánt Életutam című önéletírásában számol be, hanem csupán egyetlen alkalommal beszél róla, mégpedig abban az önéletrajzi jellegű előadásában, amelyet 1913. február 4-én tartott a Teozófiai Társaság [Német Tagozatának] közgyűlésén, Berlinben. Rudolf Steiner annak az Annie Besant által terjesztett hazugságnak a következtében kényszerült ennek az előadásnak a megtartására, miszerint ő [mármint Steiner] a jezsuiták növendéke lett volna. Rudolf Steiner korábban sohasem beszélt ilyen részletességgel saját fejlődésének folyamatáról, hiszen az ő feladata az objektív szellemtudományos kutatás és annak közzététele volt, és ebben nincs helye semmilyen személyes elemnek. S mivel Rudolf Steiner egy kívülről jövő hazugság révén kényszerült erre az önéletrajzi beszámolóra, így saját életútját is mintegy kívülről írta le, s ezért - az objektivitáshoz szükséges távolságot megteremtve - harmadik személyben beszélt önmagáról.

Az említett élmény a pottschachi vasútállomáson, az Alsó-Ausztria és Stájerország közötti határon játszódott le, ahol Steiner apja volt az állomásfőnök, mégpedig az utolsó Pottschachban töltött esztendőben, 1868-ban. Rudolf Steiner tehát hétéves volt, és nyolcadik életévének elején állt, amikor is olyasvalami történt, „aminek rendkívüli fontossága és jelentősége volt a gyermek Rudolf Steiner életében”. Erről a következőket tudjuk meg: „Egy nap a fiú teljesen egyedül ült a váróterem egyik padján. Az egyik sarokban egy kályha állt, vele átellenben, a váróterem túloldalán pedig egy ajtó nyílt. A fiú abban a sarokban ült, ahonnan az ajtóra és a kályhára is rá lehetett látni. Ő akkoriban még nagyon fiatal volt. És amikor így ott ült, az ajtó egyszer csak kinyílt, s így ő láthatta, amint belép rajta valaki, egy női alak, akit azelőtt sohasem látott, de nagyon hasonlított egy családtagjára. Ez a női alak tehát belépett az ajtón, elment a váróterem közepéig, ott különféle mozdulatokat tett és néhány szót is szólt, melyeket nagyjából a következőképpen lehet visszaadni: »Próbálj meg értem most és a későbbiekben is minden tőled telhetőt megtenni!« A nő ezután egy ideig még jelen volt - miközben néhány olyan mozdulatot tett, melyek láttán azok mélyen beleivódnak az ember lelkébe -, azután odament a kályhához és eltűnt benne.

Ez az élmény rendkívül nagy hatással volt a fiúra. Senkije se volt a családjában, akivel ilyesmikről beszélhetett volna, mégpedig azért, mert már akkoriban is a legcsípősebb megjegyzéseket kellett volna hallgatnia az ostoba babonáival kapcsolatban, hogyha nekik is elmondta volna ezt az élményét.

Csak néhány nappal később derült ki, hogy mi is történt valójában. Egy olyan helyen, ami a szóban forgó személyek fogalmai szerint igen messze volt ettől a vasútállomástól, pontosan ugyanabban az órában, amikor a váróteremben ez a női alak megjelent a fiúnak, akkor egy nagyon közeli családtagjuk öngyilkos lett. A fiú sosem látta ezt a rokonát, még hallani sem igen hallott felőle, vagyis nem sokat tudott arról a személyről, aki ekkor öngyilkosságot követett el.

Ez az esemény igen mély benyomást tett a fiúra, hiszen itt minden kétséget kizáróan arról volt szó, hogy felkereste őt annak a személyiségnek a szelleme, aki öngyilkos lett, odalépett hozzá és azzal bízta meg, hogy a halála után elkövetkező időszakban tegyen érte valamit. Ennek a szellemi eseménynek a fizikai síkkal való összefüggései az ezt követő napokban azonnal erőteljesen megmutatkoztak.”

Ennek az eseménynek a jelentőségét Rudolf Steiner a következőképpen fogalmazta meg: „Nos, aki korai gyermekkorában ilyesmit él át, és lelkének képességei szerint megpróbálja megérteni azt, az egy ilyesfajta élménytől kezdve tudja (hogyha tudatosan éli azt át), hogy miként él az ember a szellemi világokban. És ettől az eseménytől fogva a fiú számára egy olyan lelki élet vette kezdetét, amelynek nem csupán azok a világok nyilatkoztak meg, amelyekből a fák és a hegyek külső alakja szól az ember lelkéhez, hanem azok a világok is, amelyek ezek mögött találhatóak. És a fiú ettől a pillanattól kezdve ugyanolyan módon élt együtt a természet szellemeivel és a dolgok mögött tevékenykedő lényekkel, mint azokkal a hatásokkal, amelyeket a külvilág gyakorolt rá.”

A pottschachi élmény esetében tehát egy kulcsfontosságú eseményről van szó, amely három vonatkozásban is mérvadónak tekinthető Rudolf Steiner mint szellemi kutató egész későbbi munkássága szempontjából.

1. A fiú tudata ettől az eseménytől fogva az érzéki világ valósága mellett az érzékfeletti világét is felfogja. „Nyolcadik életévemtől kezdődően különbséget tettem a »látható« és a »láthatatlan« dolgok és lények között.” A holtak világába és a természet szellemeihez vezető átjáró ettől kezdve tehát nyitva állt számára: Rudolf Steiner életében ez volt a kezdete a szellemi világ egyre teljesebbé váló és módszeresen elmélyülő tapasztalásának.

2. Mikor „a szellemi világok egyszer csak beragyognak” erre a helyre, akkor ebben nem nehéz felismernünk, hogy itt a megismerés különböző módjai együtt jelennek meg. A fiú az érzékelhető tárgyak hétköznapi világában látja az ajtót és a kályhát. Ehhez kapcsolódik a váróterembe lépő alak képszerű tapasztalása. Ez az alak azután egyfajta nyelven is megnyilvánul. S végül felmerül a kérdés a fiúban, hogy ki is lehet az, aki így képben és szóban is megnyilatkozik neki: és ez a kérdés már az említett jelenségek mögött álló valós lényre vonatkozik.

Rudolf Steiner egy későbbi berlini munkatársának, Johanna Mückének a következőket írta 1902. szeptember 22-én: „Sohasem fogok semmiféle olyan szellemi dologról beszélni, amit nem közvetlen szellemi tapasztalatból ismerek.” Ez arra a Steiner által később felvázolt négy megismerési módra is érvényes, amelyeket ő tárgyi megismerésnek, imaginációnak, inspirációnak és intuíciónak nevezett. Hol tapasztalta meg először Rudolf Steiner a megismerésnek e különféle fajtáit? Mind a négy előttünk áll a hétéves fiú említett élményében. A pottschachi váróteremben átélt eseményt ilyen szempontból egyfajta okkult összélménynek is tekinthetjük, amelyben a gyermek Rudolf Steiner esetében az ember számára majdan elérhető megismerés négy formájának mindegyike közrejátszik, a szokványos érzékszervi megismeréstől egészen az intuícióig. A megismerés később kifejtett tanában Rudolf Steiner módszeresen és egymástól jól elkülöníthető módon mutatja be ezeket a megismerési fokozatokat. Eredendő tapasztalati forrásukat azonban e pottschachi élményében kell keresnünk.

3. Rudolf Steiner későbbi küldetése szempontjából az is meghatározó, hogy minden okkult tudását az emberiség fejlődésének szolgálatába állította. Steiner az általa képviselt szellemi iskolázás alapelveként írja le a Wie erlangt man?-ban (a Hogyan jutunk a magasabb világok megismeréséhez? című könyvében), hogy „minden megismerés, amelyre csupán azért törekszel, hogy tudásodat gyarapítsd, hogy kincseket halmozz fel magadban, az eltérít utadról. Az a megismerés azonban, amelyre azért törekszel, hogy érettebb legyél az ember nemesebbé válásának és a világ fejlődésének útján, az mindig egy lépéssel előbbre visz téged.” És könyve végén „a fehér ösvény okkultistáiról” beszél: ők azok, „akiknek a legcsekélyebb érdekük sem fűződik a maguk egyéni boldogulásához. Ezt általában mindenki a saját maga számára szeretné elérni, ők azonban kizárólag a többi lény - az emberek és társaik - fejlődését és megmentését tartják szem előtt”.

Első „okkult összélménye” során azzal a felhívással fordultak a gyermek Rudolf Steinerhez, hogy segítsen egy szenvedő emberi lénynek, hogy működjön közre a megmentésében. Így a pottschachi élményben egy okkult megismerés a - legtágabb értelemben - segítő szándékú szociális tevékenységre való felszólítással közvetlen összeköttetésben jelentkezik. Életútjának tehát ebben az eseményében találhatjuk meg Rudolf Steiner később kibontakozó, s „a fehér ösvényt járó okkultizmusának” ősforrását.

A reinkarnáció megismeréséhez általánosságban, Rudolf Steiner Aquinói Tamáshoz való karmikus kapcsolatának megértéséhez pedig konkrétan is elengedhetetlenül szükséges a megismerés négy fokának legalább alapszintű ismerete. Bizonyosságot viszont kizárólag az intuíció általi megismerés révén szerezhetünk a reinkarnációval kapcsolatban, mivel az imagináció és az inspiráció megismerési módjaival csak egy bizonyos határáig vagyunk képesek nyomon követni a lelkek születés előtti vagy halál utáni életét.

Az imaginatív megismerés leginkább az élővilágba, az inspiratív megismerés pedig a lélekvilágba enged behatolni. Magát a szellemet viszont csak az intuitív megismerés képes minden tévedést kizárva, a valósághoz hűen megragadni. Az ember Énjét mint szellemi individualitást csakis az intuíció által lehet megismerni. Ahhoz pedig az intuíciós képesség további fejlődésére van szükség, hogy ennek az Énnek a korábbi megtestesüléseire is rátaláljunk.

Későbbi gyermek- és ifjúkora során Rudolf Steiner a más emberek érzékfeletti oldalának megtapasztalásában egy bizonyos pontig tudott eljutni a születés előtti időbe vissza-, a halál utániba pedig előremenően. Intuíciója eleinte a szellemi individualitás - a személyiség szellemi részének - megragadására korlátozódik, és csak később egészül ki ismétlődő földi életeinek megismerésével. Rudolf Steiner ezt (pontos időmegjelölés nélkül) úgy írja le az 1879-ben kezdődő bécsi időszakot megelőző évekkel kapcsolatban, hogy „minden ember szellemi individualitása a legtermészetesebb módon nyilatkozott meg nekem. Ez a szellemi individualitás - miután egyesült azzal, ami fizikai csíraként a szülőktől származott - csak az ember fizikai teste és a fizikai világban végzett cselekedetei által tudott számomra megnyilvánulni. Az elhunytakat pedig nyomon követtem a szellemi világba vezető útjuk során.”

Az ifjú Rudolf Steiner - a társasági életben való részvétele ellenére - belsőleg egyedül érezte magát ezekkel az élményeivel. „Egyik korábbi tanáromnak, akivel a reáliskola befejezése után is baráti kapcsolatban maradtam, az egyik osztálytársam halála után írtam egyszer egy levelet lelki életemnek erről az oldaláról. Rendkívül szívélyesen válaszolt, de amiket az elhunyt osztálytársamról írtam, azt szóra sem méltatta. És akkoriban mindenütt ez volt helyzet a szellemi világról alkotott nézeteimmel kapcsolatban. Hallani sem akartak róla. Legfeljebb mindenféle spiritiszta dolgokkal jöttek innen-onnan. De erről meg én nem akartam hallani, mivel ízléstelennek tűnt számomra, hogy ily módon közeledjek a szellemi világhoz.”

 

Thomas Meyer Rudolf Steiners «eigenste Mission». Ursprung und Aktualität der geisteswissenschaftlichen Karmaforschung [Rudolf Steiner „legsajátabb küldetése”. A szellemtudományos karmakutatás eredete és időszerűsége] című könyvének 3. fejezete. Megjelent a bázeli Perseus Kiadónál, 2009 áprilisában. Fordította: Korcsog Balázs

 

Következik:

(1) A Tamás-motívum Rudolf Steiner földi életének utolsó napjaiban (Friedrich Eckstein és Albert Steffen)

(2) Egy életrajz mint a világrajövetel szellemi segítője (Karl Werner könyve Aquinói Tamásról)

(3) Egy „rendkívüli jelentőségű” esemény (Rudolf Steiner első „okkult összélménye”)

(4) Találkozás a Mesterrel (Három sorsdöntő bécsi találkozás: Schröer, Koguzki és a Mester)

Utolsó frissítés ( 2009. december 31. )
 
< Előző   Következő >