Planéta és szeráf III. (részlet)

Minerva madárlátta planétája

Varga Patrícia Minerva festészetéről

Minerva baglya szürkületkor kezdi meg röptét. - Hegel nevezetes mondata adott választ számomra arra a kérdésre, amely kezdettől foglalkoztatott Varga Patrícia Minerva festményeinek láttán: hogy miért ennyire sárgák, narancsosak és vörösek a képei?

A mondás a görög főisten, Zeusz harmadik lányának, az atyja fejéből előpattant Pallasz Athénének a római megfelelőjére, Minervára, a bölcsesség, a tudomány, a művészetek és mesterségek (a techné) istennőjére, illetve az ő szent madarára vonatkozik, és arra utal, hogy ez az éjszakai szárnyas a sötétben, mintegy a sötéten keresztül lát, hogy a bagoly - s az általa megtestesített princípiumok: a mesterségek és művészetek, a tudomány és a bölcsesség - az éj leple alatt, a sötétségben képesek igazán kibontakozni és szárnyra kelni.

Minerva baglya szürkületkor kezdi meg röptét. - De mi is történik e félhomályban? Goethe színelméletéhez kapcsolódva Rudolf Steiner többször beszélt arról, hogy „a színek titkaiból semmit sem fogunk megérteni, ha nem értjük meg a hajnal és alkonyat, illetve a hajnali és alkonyi égbolt színének eredetét.”[1] Egyik kései előadásában ezzel kapcsolatban kifejtette, hogy napkeltekor és napnyugtakor a földi sötétségből nézünk a fény felé, illetve az égboltnak a Nap általa megvilágított része felé. Pirkadatkor és alkonyatkor tehát a sötétből, mintegy a sötétségen keresztül látjuk a Nap fényét, ami ilyenkor vörösnek látszik. „Mi is történik hajnalban és szürkületkor? A Földön még sötét van, de az égbolt egy részét már, illetve még megvilágítja a Nap. Pirkadatkor és alkonyatkor tehát egyaránt a sötétségen keresztül látjuk a fényt. Márpedig a sötéten keresztül érzékelt fény - amelynek hajnalban és alkonyatkor lehetünk tanúi - vörösnek látszik. A fény, ha a sötéten át nézzük, vörös színt ölt. (…) És ha ezt a vöröset árnyalom, akkor sárgát kapok. A sárga tehát a vörösnek csupán egy árnyalata. Vagyis a vöröshöz hasonlóan a sárga is a sötéten át nézett fény, a sötétségen keresztül érzékelt napfény színe.”[2] És ez a szín, a hajnali és alkonyi napfény (a pirkadat) színe, a vörös/narancs/sárga az, amilyenben a sötétben látó éjjeli bagoly, Minerva baglya látja a világot és a dolgokat alkonyatkor, szárnyalása kezdetén.

Minerva baglya ugyanakkor nemcsak Varga Patrícia Minerva festményeinek színével, hanem azok nézőpontjával, perspektívájával is összefüggésben áll. Több elemzője is felfigyelt már képeinek különös perspektívájára: Keserü Katalin azt írja, hogy Minerva „szenvedélyes, kavargó színmezőit javarészt felülnézetből (…), határozott felső, jobb oldali nézőpontból mutatja”; Wehner Tibor „furcsa nézőpontból, mintegy oldal-felülnézetből vagy ferde rálátásból szemlélt kompozíciókról” beszél; Szlaukó László pedig úgy fogalmaz, hogy „ezek a jellegzetesen »minervás« expresszív tájak (…) különös perspektíváikkal olyan hatást keltenek, mintha egy lázas álomban repülnénk föléjük”.[3] Elemzői tehát többnyire felülnézetről beszélnek. De Minerva baglyának képénél maradva akár madártávlatot is mondhatnánk. (Madárlátta föld vagy Madárlátta hegyorom - ahogy néhány kép címében is szerepel.) Ám itt nem pusztán madárperspektíváról van szó. Minerva baglya ugyanis nem közönséges madár, hanem a lélek madara. (Nem véletlenül ismeri a néphit a baglyot lélekvivő madárként.) Képeinek perspektívája, Minerva madártávlata tehát - a szárnyaló lélek nézőpontja, a földről felemelkedő vagy éppen a földre alászálló lélek perspektívája. Amint ez a szárnyaló lélek, éteri pillantásával a Minerva festményeinek többségén látható planétára alátekint.

A planéta szót (amely a Planéta és szeráf sorozat címében is szerepel) itt külön hangsúlyozni szeretném. Varga Patrícia Minerva festészetét ugyanis akár „planéta-festészetnek” vagy „planetáris festészetnek” is nevezhetnénk, hiszen legtöbb képe egy planétát: egy bolygót, a Földet vagy egy földnyelvet, egy planétaívet, egy dombot vagy ívelt hegyoldalt ábrázol. Festményei mégsem tájképek, sem a külső, természetben festett tájkép, sem pedig a „belső tájkép”, a belső érzelmek és a lelki élet külső tájba való kivetítésének értelmében, hanem festői látomások, víziók. S e látomásokban - melyekben nem is a fizikai vagy anyagi világ, hanem az éteri világ jelenik meg, mintegy éteri tablóképeken - legtöbbször ugyanazok a motívumok szerepelnek: a planétaívek és domboldalak, a gabonakörök és búzamezők, a Stonehenge-szerű szakrális építmények, a kelta menhireket és dolmeneket idéző oszlopok, a jegenyesorok, az égen látható kettős napok, az asztráltestszerű lélekalakok. A lélektan az obszesszió kifejezést használja ezeknek az állandóan visszatérő témáknak, az újra és újra, kényszeresen, mondhatni monomániásan ismételt képzeteknek az elnevezésére. De Minerva festményei nemcsak az ősi kelta/ír vallás, a hiberniai misztériumok kultikus helyeit és szakrális tereit idézik, hanem mintha még korábbról, az elsüllyedt kontinens, a régi Atlantisz idejéből származó halvány emlékképek is fölmerülnének rajtuk (Jung kifejezésével az emberiség kollektív tudattalanjából); nem véletlenül foglalkoztatja a művészt a szökőár témája, lásd a Megkövült cunami sorozat képeit. Ám Minerva képeinek ezek az archaikus és kultikus elemei, Varga Patrícia planétái éppúgy obszessziók, mint mondjuk Szikora Tamás dobozai vagy Váli Dezső műtermei. Hiszen ahogy feltehetjük a kérdést, hogy Szikora miért fest állandóan dobozt, Váli pedig mindig műtermet, ugyanúgy felmerülhet a kérdés, hogy miért fest Minerva mindig planétát vagy planétarészletet. Monotematikus festészet - mondhatnánk elsőre, ám itt nem pusztán egy témáról van szó. Minerva planéta-képei ugyanúgy teljes világábrázolást nyújtanak, mint Szikora dobozai vagy Váli műtermei.

Váraljai Anna a Varga Patrícia első önálló katalógusáról írott cikkében már felvetette a Minerva planetáris képeit ihlető szellemi erők kérdését. Felvetette a kérdést, de nyugtalanító módon megválaszolatlanul hagyta. „Minerva ihletett alkotó, és az ihletettség állapota kivételes adomány” - írja. „Az ihletett művész az »isteni« eszköze lehet, és művei éppúgy ihletettek, mint azok a bibliai könyvek, melyekről azt tartják, hogy isteni sugallat hatására születtek. De hasonló ez az állapot a természetközeli népek papjainak, kuruzslóinak és jósainak eksztatikus révületéhez is. Ám az ihletettség állapota nem állandó, a művész is csak bizonyos ideig kerül a hatása alá. Minerva (…) vajon miféle varázslat hatása alá kerül műterme csendjébe húzódva? Milyen szellemek, archaikus istenségek kezdik őt ostromolni? Miféle marcangoló kényszer dobja őt vissza az ősi múltba, hogy megfestesse vele ezeket a profetikus tájakat? Mintha tevékenysége ilyenkor automatikussá válna, illetve mintha nem is ő beszélne, hanem egy rajta kívül élő hang.”[4]

De kinek vagy minek a hangja ez a rajta kívül élő hang? Miféle szellemnek vagy istennek a sugallatára hallgat a művész? Milyen szellemiségek vagy isteni lények eszközévé válik a festő az alkotás során? (Szellemtudományos terminológiával úgy is feltehetjük a kérdést, hogy milyen szellemi lénynek vagy lényeknek az inspirációjára születnek Minerva képei.) Itt most két ilyen isteni-szellemi lényről tehetek röviden említést: az egyikről a képek már említett kelta motívumai, a másikról pedig a művész születési időpontja tanúskodik. Rudolf Steiner szellemi kutatásai szerint a kelta/ír misztériumok, az úgynevezett hiberniai misztériumok inspirátora, a kelta népeket vezető szellemiség (szellemtudományos megfogalmazással: a kelták egykori népszelleme) vált később az ezoterikus kereszténység szellemi vezetőjévé, és az ebből a forrásból merítő alkotók ihletőjévé. (Zárójelben ezen a ponton kell felhívnom a figyelmet a művész kettős keresztnevének másik tagjára, a Patríciára, illetve e névnek az írekhez fűződő szoros kapcsolatára, lásd Szent Patrikot, az írek védőszentjét.) E kelta szellemiség, az egykori kelta népszellem mellett a jelenlegi korszak vezető szellemisége, korunk igazi, előrehaladó korszelleme lehet Minerva másik inspirálója. Erről a művész születésének időpontja is tanúskodik. Korántsem tekinthető ugyanis véletlennek, hogy egy individualitás mikor jön a világra. És Minerva születésének időpontja: szeptember 29. Ez a nap a nagy, őszi Mihály-nap: szellemtudományos szempontból Michaelnek mint korszellemnek és mint Krisztus orcájának az ünnepnapja. A kelta szellemiség mellett tehát Michael mint korszellem lehet Minerva planéta-festészetének másik ihlető forrása.

Rudolf Steiner úgy fogalmazta meg korunk művészetének valódi feladatát, hogy annak nem közvetlenül a szellemi világot kell ábrázolnia (a szárnyas angyalokat festő spirituális művészet módjára), de nem is a földi, fizikai világot kell hűen másolnia (akármilyen régi-új realizmus jegyében), hanem mintegy a földi és a szellemi világ között közvetítve, a kettő közti sajátos, öntörvényű, művészi világot kell létrehoznia. És Minerva világa ilyen világ. Festészete ezért igazi michaeli művészet: a szó legnemesebb értelmében korszerű (a korszellemnek megfelelő) festészet. Azonnal felismerhető. Egyszerre nagyon archaikus, és nagyon modern.

Korcsog Balázs

Elhangzott 2011. május 10-én a Boltíves Galériában, Varga Patrícia Minerva Fényörvény című kiállításának megnyitóján. Rövidített formában az Új Művészet 2011. júliusi számában jelent meg (2011/7.)