NOVALIS / Főoldal
Kleist, a vágy költője (Kétszáz éve halt meg Heinrich von Kleist) Nyomtatás E-mail
2011. november 20.

Image1911. november 21. - 1811. november 21.

Heinrich von Kleist halálának

200. évfordulója

Száz éve: Rudolf Steiner előadása Kleistről

 

Kétszáz évvel ezelőtt, 1811. november 21-én, 34 éves korában vetett véget életének Heinrich von Kleist német író, költő, a német romantika egyik legnagyobb alakja (1777-1811), aki nem kisebb feladatot tűzött maga elé, mint hogy megalkossa a minden eddigit felülmúló drámát, „amely egyesíti az antik görög tragédiát Shakespeare-rel”.

Kleist prózai főműve a Kohlhaas Mihály (Michael Kohhaas) című elbeszélés vagy kisregény, amely Hans Kohlhase német történelmi alak életét és legismertebb kalandjait dolgozza fel (az író minden bizonnyal ismerte Luther 1534-ben Hans Kohlhaséhoz írott levelét is). Szellemtudományos szempontból is jelentőségteljes mozzanat, hogy Kleist a történet főhősének keresztnevét Hans-ról Michael-re (az arkangyal, a későbbi korszellem, az angyali seregek vezérének nevére) változtatta.

Ahogy az elbeszélésben is szerepel, Kohlhaas Lipcsénél kiadott nyílt parancsában „»Mihály (Michael), az arkangyal helytartójának« nevezte magát”. A magyar Kleist-összkiadás jegyzeteiben erről a következőket olvashatjuk: „Mihály (Michael) arkangyal feladat az volt, hogy legyőzze Lucifert és seregét (Jelenések könyve, 12,7). Mihály (Michael) volt a német nép védőszentje is. Kleist 1801-ben a párizsi Louvre-ban látta Raffaello Szent Mihály és a sárkány című (1505 körül keletkezett) festményét, amelynek kapcsán 1801 novemberében így írt Adolphine von Werdecknek: »a néhány kiállított Raffaello között van egy arkangyal, akiről bízvást elmondható, hogy előviharzik, hogy leterítsen egy ördögöt«.”

Rudolf Steiner száz évvel ezelőtt, 1911. november 21-én, Kleist halálának századik évfordulóján, A földfejlődés szellemi-valós hátteréről tartott berlini ciklusának (a földfejlődés harmadik nagy fázisáról, a Holdról mint a vágy planétájáról szóló) negyedik előadásában emlékezett meg - ahogy fogalmaz - „a német irodalom egyik legnagyobb költőjének” haláláról (GA 132):

„A szellemtudomány ilyen értelemben annak beteljesülése, ami kielégíti a lélek mélységeiben élő vágyakat. Ezért nem kell csodálkoznunk egy olyan emberen, akit a még nem tudatos lelkierők, a vágyak elemésztettek, s aki ha a mi korunkban élne, akkor a szellemtudomány révén kívánna kielégülést találni a lelke mélyén élő hatalmas vágy kiéléséhez. De mivel ez az ember egy régebbi korban élt, amikor még nem létezett ez a spirituális bölcsesség, s így ő sem részesülhetett belőle, ezért olyan helyzetbe került, hogy szakadatlan vágyakozást tanúsított irányában, szinte elemésztette magát utána, mégis képtelen volt megérteni az élet értelmét - éppen azért, mivel oly kimagaslóan nagy szellem volt.

Ennek az embernek a hangja egy olyan szellem megnyilatkozását festi elénk, aki oly korban élt, amikor ezt a szellemi bölcsességet még nem érhette el. Ezt Rühle nevű barátjához írott szavaiból is kihallhatjuk: »Ki akarna boldog lenni ezen a világon?! Micsoda rövidlátás kell ahhoz, ó, te nemes lélek, bármire is törekedni ott, ahol minden halállal végződik. (…) Gondold csak el ezt a végtelen folytonosságot! Milliárdnyi időtartam, mindegyik egy élet, és mindegyiknek adva van egy olyan jelenség, mint ez a világ. És az egész irdatlan mennybolt csupán egy porszem a végtelenséghez képest! Ó, Rühle, mondd, nem álom ez? (…) Jöjj, tegyünk valami jót, és haljunk meg érte! Egyike lesz ez annak a millió halálnak, melyet már haltunk s még halni fogunk. Olyan ez, mintha az egyik szobából átmennénk a másikba. Látod, olybá tűnik nékem a világ, mintha be lenne skatulyázva: a kicsi hasonlít a nagyhoz« - részlet Heinrich von Kleist egy 1806-ban írott leveléből.

A vágy, melyet ő szavakba is tudott foglalni, így sarkall egy szellemet, hogy barátjának írjon - egy olyan szellemet, aki képtelen volt vágya kielégítésére, amit a modern lélek azonban már képes megtalálni, ha valamelyest is megértéssel közelít a szellemtudományhoz. Ez a szellem volt ugyanis az, aki éppen száz esztendővel ezelőtt vetett véget az életének, amikor is előbb a barátnőjét, Henriette Vogelt, utána pedig saját magát lőtte agyon, s most a [Berlin melletti] Wannsee partján fekvő magányos sírban nyugszik, mely száz évvel ezelőtt zárult be testi burkai fölött.

Úgyszólván a karma különös alakulása, egyfajta különleges karmikus egybeesés hozta úgy, hogy meghirdetett programunk szerint a vágyban élő visszatartott akarat áldozatáról s e vágy végső kielégítéséről itt éppen azon a napon kell beszélnünk, amely arra emlékeztet bennünket, hogy egy szellem miként adott hangot a legmagasztosabb szavakkal e meghatározatlan vágynak, s hogy azt végül csak a legtragikusabb tettben volt képes valóra váltani.

S hogy ne ismernénk fel, hogy ez a szellem, úgy, ahogy előttünk áll a maga egészében, voltaképpen annak élő megtestesülése, ami lent, a lelkünk mélyén él, s amit a földi léten kívül még másvalamire is vissza kell vezetnünk, ha meg akarjuk ismerni. Vajon Heinrich von Kleist nem a legmegfelelőbb módon vázolta-e fel azt, ami egy emberben élhet, s amit Az ember és az emberiség szellemi vezetése című könyvem [GA 15] első oldalain is megtalálhatnak. Ott arról van szó, hogy az emberben van valami, ami túlmutat rajta, ami meghaladja és felülmúlja, de ugyanakkor ösztönzi is őt, s amit csak később ismerhet fel, hacsak előbb el nem szakítja életének fonalát.

Száz évvel ezelőtt a tudatalatti világba alámerülni még egy ilyen törekvő és ihletett szellem sem volt képes. Ennek korunkban kell megtörténnie. (…) El kellett jönnie a mi időnknek, hogy ki lehessen elégíteni azt az igényt, amire a korunkat megelőző időszakban áhítoztak, amire akkoriban vágyakoztak az emberek, amit azonban csak a mi korunk képes valóra váltani. S ezért egyfajta tisztelettel kell adóznunk azoknak, akik a miénket megelőző korokban képtelenek voltak eligazodni szívük óhaja és a világban számukra adott lehetőségek között. Ez a tisztelet abban is megnyilvánulhat, hogy emlékezetünkbe idézzük: minden emberi élet együvé tartozik és összefüggésben áll egymással, s hogy a mai ember már azoknak a szellemi mozgalmaknak szentelheti az életét, melyekre - amint azt sorsuk is mutatja - oly régóta szüksége lett volna az embereknek.

A szellemtudományra tehát bizonyos értelemben úgy tekinthetünk, mint ami megváltást hozhat az emberi vágyaknak. S mindezt éppen ezen a napon, amely egy vágyakkal teli ember tragikus halálának századik évfordulója. Így alkalmunk van emlékeztetni arra, hogy amit a szellemtudomány adhat, arra az emberek már régóta hevesen, s egyben oly fájón vágyakoztak. Ebbe a teozófiai gondolatba kapaszkodhatunk az egyik legnagyobb német költő halálának századik évfordulóján.”

 

Heinrich von Kleist halálának 200. évfordulójára összeállította és fordította: Korcsog Balázs

 

Kapcsolódó anyagok (Irodalom és antropozófia): 

Goethe és Hegel születésnapja (augusztus 27. és 28.)

Schiller életművéről (születésének 250. évfordulóján)

Lev Nyikolajevics halála (Tolsztoj halálának 100. évfordulója)

Shakespeare műveinek szellemi forrása (I. Jakab angol király mint Shakespeare inspirátora)

Novalis karmikus életútja

Rilke és Kafka (Életút, betegség és sors a 20. században)

Franz Kafka találkozása Rudolf Steinerrel

Christian Morgenstern útja Rudolf Steinerrel

Edouard Schuré misztériumdrámái (Schuré, Steiner és Wagner)

Petőfi magyarságáról (a népszellem működése az éteriségben)

Utolsó frissítés ( 2012. május 14. )
 
< Előző   Következő >