Nagy Frigyes - Bismarck - Hindenburg - Hitler

Szergej O. Prokofjev

Goethe és Nagy Frigyes

mint a közép-európai fény- és árnyékáramlat fő képviselői

Ha a német népszellem működését vizsgáljuk az 1750 és 1850 közötti időszakban, akkor megállapíthatjuk - és ezt Rudolf Steiner minden előadása alátámasztja, melyet ennek a kérdésnek szentelt -, hogy valójában a német népszellem minden igyekezete kizárólag az általa vezetett nép szellemi és kulturális fejlődésére irányult, nem pedig egy egységes nemzetállam létrehozására, ahogyan az például Franciaországban vagy Angliában már régen bekövetkezett. A német nemzetállam csak később jelent meg Közép-Európában, akkor, amikor a német nép arkangyala ismét felemelkedett a szellemi világokba. És ez azt jelenti, hogy a német nemzetállam Bismarck általi, 1871-ben történt megalapításának semmi köze nem volt a német népszellem inspiráló hatásához.

A német nép egy további sajátosságáról is említést kell tennünk. Ez a sajátosság azzal a ténnyel áll közvetlen összefüggésben, hogy a német népszellem nem állandóan és teljes mértékben, hanem csupán időszakosan és részlegesen kerül „összeköttetésbe” a népével. „Ezért kell a német szellemnek mindenkor egyetemesebbnek maradnia, mint más népek szellemének” - mondta Rudolf Steiner ezzel kapcsolatban. Ez különbözteti meg alapvetően a német népet a nyugat- és dél-európai népektől, amelyeknél a nemzeti öntudat az adott nép arkangyalának inspirációjából származik. S mivel a nyugat- és dél-európai népek arkangyalai teljes mértékben megtestesülnek az általuk vezetett népekben, ezért számukra a nemzeti princípium, a nemzeti elv mindig a vér elemével van kapcsolatban, míg a németeknél a nép arkangyala ezt a nemzeti princípiumot csupán a lelki szféráig menően hordozza, amelynek határán ez a nemzeti princípium mindenekelőtt kultúraformáló impulzusként jelenik meg. Rudolf Steiner ezzel kapcsolatban úgy fogalmazott, hogy „ha a nyugat-európai népeket nézik, akkor láthatják, hogy az ő nemzeti jellegüket bizonyos értelemben a vér adja. A németek nemzeti jellegének viszont a lélek az alapja.”

Mindenütt, ahol a Közép-Európában csupán lelki szinten megnyilvánuló nemzeti elem nem egy egyetemes emberi szellemiség felé fordul, hanem a „vér és rög” princípiuma felé, ott fennáll a veszélye annak, hogy tudatosan vagy öntudatlanul elfordulnak a népszellemtől, megtagadják a népszellemet, s így a közép-európai fejlődés „árnyékáramlata” felé fordulnak, amelyet a múltban Hagen, Krimhilda, Heinrich von Ofterdingen (Tannhäuser) és mások képviseltek. Ez a kettősség a nibelungok kincséről szóló germán mondák ábrázolásában is szerepel. Ez a kincs az Én fejlődésével áll összefüggésben Közép-Európában, és ez az, amit szellemi és anyagi értelemben is felhasználhatnak: egy szellemi haza megalkotására (amiről Fichte beszél), vagy egy csupán külső hatalomra alapozott nemzetállam létrehozására (amit Bismarck vitt véghez).

Rudolf Steiner ennek az „árnyékáramlatnak” a képviselőit „nibelungi embereknek” nevezte. Ők azok, akik belső fejlődésük során visszamaradtak, és ezért megőrizték lelkükben a nibelungok ősi vadságát, amely egykor az Attilával való kapcsolatuk következtében keletkezett bennük, és amit egy rendkívül dekadens, hanyatló formában a legerősebb luciferi elemként hordoztak tovább magukban. Különösen a 13. századtól fogva, a wartburgi dalnokverseny kora óta, amikor ezzel a luciferi elemmel szövetkezni kezdett az ahrimáni elem, mindinkább különvált egymástól az a két áramlat, amelyet külsőleg az azóta „a közép-európai kultúra hordozójának” tekinthető feltörekvő polgárság és a dekadenciába hajló helyi fejedelemségek (különösképpen a Habsburg-ház képviselőinek) kettősségeként jellemezhetünk. E két irányzat között a 18. század vége felé áthidalhatatlan szakadék tátongott, amely Közép-Európa egész szellemi és kulturális életén végigvonult.

„Valóban hatalmas ellentét állt fönn a közép-európai polgárság leszármazottainak nevezhető emberek legbenső lelki alkata és azoké az embereké között, akik a királyi vagy fejedelmi trónokon ültek, vagy az ő hű környezetükhöz tartoztak. Ez a két csoport úgy élt egymás mellett az évszázadok folyamán, mint két különböző faj, sőt talán még nagyobb volt köztük a különbség, mint két különböző faj között” - mondta Rudolf Steiner ezzel kapcsolatban. Majd Goethére, illetve Nagy Frigyesre és környezetére utalt, mint e két irányzat fő képviselőire, mint e két áramlat két fő megtestesítőjére a német népszellem működésének harmadik korszakában (1750-1850). Goethe annak az áramlatnak a képviselője, amelyik közvetlenül Walther von der Vogelweidéra vezethető vissza, s egyúttal ő a német arkangyal impulzusainak legtisztább és legjelentősebb közvetítője, míg Nagy Frigyes a nibelungok ősi vadságának teljesen „civilizált” képviselője, akinek semmiféle kapcsolata sincs a német népszellemmel.

„Mindazzal a virágzással, aminek Goethe és a goetheanizmus volt a csúcspontja, a legteljesebb romlás és pusztulás formájában állt szemben a nibelungok vadságának legbőszebb megőrzése Nagy Frigyes alatt. Ha emberek közötti ellentétet keresnek, sehol sem találnak oly tragikusan hatót, mint amilyen Goethe és Nagy Frigyes ellentéte volt.” A helyzet különös tragikuma abban állt, „hogy Közép-Európa népességének előrehaladó részét évszázadokon át az a rész kormányozta és igazgatta, amely hanyatló formában megőrizte az ősi, vad nibelungi emberek lelki alkatát”.

Részlet Szergej O. Prokofjev Közép- és Kelet-Európa szellemi feladatai (Egyes népszellemek működése az európai történelemben) című könyvének Az ellenerők beavatkozása Közép-Európa szellemtörténeti fejlődésébe (A német nemzetállam születése: a Második Birodalom) című fejezetéből. Magyarul megjelent a nyomtatott NOVALIS 2007/1. számában. Összeállította és fordította: Korcsog Balázs

Szergej O. Prokofjev írásai és könyvei a NOVALIS-ban