NOVALIS / Főoldal
Léleknaptár
100 éve (1907-1913)
Publikációk
Támogatás
Keresés


Archívum
XVI. Benedek pápa lemondása Nyomtatás E-mail
2013. február 21.

Image2005-2013

A bajor pápa

XVI. Benedek

és a kétféle müncheni impulzus

 

2005. április 19-én a pápaválasztó bíborosi testület Joseph Ratzingert választotta Szent Péter utódjának. Ezzel kapcsolatban három kérdést szeretnék röviden megvizsgálni: a pápa németségét, a kétféle közép-európai impulzushoz fűződő kapcsolatát, s végül az új pápa névválasztását.

 

(I) Az a tény, hogy az olasz pápák mintegy ötszáz éves uralma után egy német főpap foglalta el Szent Péter trónját, több szempontból is figyelemre méltó. Először is azért, mert a reformáció kora óta Németország nem tartozik Európa nagy katolikus országai (Olaszország, Spanyolország, Franciaország és Lengyelország) közé: Németország csak fele részben (az ország déli és nyugati, bajor és sváb, a Rajna–Majna-vonaltól délre és nyugatra fekvő területein) katolikus, fele részben viszont (az északi és a keleti, a szász és a porosz területeken) protestáns, evangélikus ország. Másrészt Joseph Ratzinger korántsem az első, hanem a nyolcadik – csaknem ötszáz év után azonban az első – német pápa. Az első német pápa V. Gergely volt közvetlenül az első ezredfordulót megelőzően (996-999), az utolsó pedig VI. Adorján vagy Hadrián (1522-1523), ám az ő németsége vitatott (a hollandok is maguknak követelik). Valójában a 11. század volt a német pápák kora. Így azt mondhatjuk, hogy csaknem ezer esztendő után került ismét német főpap a katolikus egyház élére. (Az utolsó egyértelműen német pápa IX. István volt (1057-1058).) XVI. Benedek tehát összességében a nyolcadik, a 11. század óta azonban az első német pápa.

A német pápák kora, a 11. század nagyon fontos időszak volt az egyház történetében: ekkor történt - éppen a nagy német pápa, IX. Leó idején - a keleti egyházszakadás (1054), vagyis a nyugati és a keleti kereszténység, a római katolikus és a görögkeleti (ortodox) egyház különválása; továbbá ekkor zajlott a pápaság és császárság küzdelme, a főpapok beiktatásának jogáért folytatott ún. invesztitúra-harc. E küzdelem legismertebb mozzanata az volt, hogy miután a Hildebrand-pápa, VII. Gergely kiátkozta IV. Henrik német császárt, annak napokon át kellett feloldozásért könyörögnie az itáliai Canossa váránál (ez volt az ún. Canossa-járás 1077-ben).

 

(II) Ratzinger személyében azonban nem egyszerűen egy német pápáról, hanem hangsúlyozottan egy bajor pápáról van szó. Ez rávilágíthat az új egyházfő Közép-Európához fűződő szoros kapcsolatára. Annak idején, 1978-ban is kisebbfajta csoda volt, hogy az olasz pápák több évszázados uralma után egy lengyel főpapot, Karol Wojtylát, a krakkói érseket választották pápává. És II. János Pál több mint negyedszázados pontifikátusát követően Ratzinger személyében ismét egy közép-európai, de most egy német főpap, a volt müncheni érsek foglalta el Szent Péter trónját, tehát a lengyel pápát egy német, illetve bajor pápa követi. Egyfajta közép-európai impulzusnak is tekinthetjük, hogy a bécsi érsek javaslatára pápává választott krakkói érsek után most a volt müncheni érsek lett a pápa. Bécs, Krakkó, München ugyanis jellegzetes közép-európai nagyvárosok.

Rudolf Steiner többször hangsúlyozta, hogy a 19. és a 20. században Közép-Európa szívének, Dél-Németországnak, a sváb, badeni, bajor és osztrák területeknek kellett volna Európa új misztériumhelyévé, az új idők Grál-központjává válnia. Ám tudnunk kell, hogy nem csak egy, hanem kétféle közép-európai impulzus, kétfajta német impulzus létezik, és hogy a délnémet: sváb, bajor és osztrák városok (Stuttgart, Nürnberg, München és Bécs) egyszerre voltak kétféle impulzus: a jó és a rossz/gonosz német erők kiindulópontjai, az építő és a romboló német erők központjai. Ez a vidék a németek jó és rossz szellemének egyaránt a bölcsője. Az osztrák főváros, Bécs egyszerre volt egyfelől Rudolf Steiner, másfelől Hitler működésének kiindulópontja. Németország szíve, Nürnberg is egyszerre volt egyrészt Kaspar Hauser, a meggyilkolt badeni trónörökös, az Európa-gyermek, a németek jó szellemének városa, másrészt a náci párt központja, a nemzetiszocialista pártgyűlések, később pedig a nürnbergi per színhelye. A bajor főváros, München hasonlóképpen egyszerre volt egyfelől Rudolf Steiner, másfelől a nácik korai működésének központja: Steiner eredetileg Münchenben akarta felépíteni a János-épületet, a későbbi Goetheanumot, s ide akarta helyezni az antropozófia földi központját, csak később, a német viszonyok miatt kellett a tervet a svájci Dornachba áthelyezni. München volt ugyanis a Rudolf Steiner elleni első merénylet helyszíne, illetve a nemzetiszocialista párt megalakulásának és a nácik első hatalomátvételi kísérletének, a müncheni sörpuccsnak a színhelye.

Bécs, Nürnberg és München példáján láthatjuk, hogy ezek a közép-európai, délnémet, bajor és osztrák városok a 20. században egyszerre voltak az építő és a romboló, a világos és a sötét erők – mondhatni a fehér és a fekete mágia – központjai, a németek jó és rossz szellemének bölcsői. Joseph Ratzinger müncheni érsek pontifikátusának legfőbb kérdése és tétje talán éppen az, hogy az új német/bajor pápa a kétféle német impulzus közül melyiknek is a hordozója, hogy XVI. Benedek a világos vagy a sötét erők oldalán áll, hogy a németek jó vagy rossz szellemének, az építő vagy a romboló müncheni impulzusnak a képviselője.

E müncheni impulzus létezését a 20. század története is mutatja. Krisztusi periódusonként, nagyjából 33 évenként jelentkezett ez a müncheni impulzus: 1938-ban zajlott a Közép-Európa sorsát végképp megpecsételő müncheni konferencia; 34 évvel később, 1972-ben történt az arab terroristák vérfürdőbe torkolló túszejtő akciója a müncheni olimpián; s 33 évvel később, 2005-ben választották pápává a müncheni érseket. Mindezt csak annak jelzésére, hogy létezik ez a fajta müncheni impulzus az európai és világtörténelemben.

 

(III) Végül az új pápa nevéről, névválasztásáról kell beszélnünk: korántsem véletlen ugyanis, hogy Joseph Ratzinger pápai névként a XVI. Benedek nevet választotta. Az újonnan megválasztott egyházfő szabadon dönthet a nevéről, ám tudnunk kell, hogy a pápa neve mindig egyfajta beavatási név volt. Jelzésértékű tehát, hogy az új egyházfő milyen néven akar pápa lenni, e névválasztással ugyanis a pápaság valamelyik vonulatához is csatlakozik. A pápai nevek mindig valamilyen impulzus hordozói.

De milyen lehetőségek álltak Joseph Ratzinger előtt? (Itt csak a legfontosabbakat említhetjük.) Valamilyen teljesen új néven is pápa lehetett volna, ám a középkortól kezdve nem ez a pápai névválasztás szokásos módja: a pápák legtöbbször valamelyik jeles és általuk követendőnek tartott elődjük nevét veszik fel. Ratzinger lehetett volna II. Péter is, ám Malakiás ír érsek középkori jóslata óta – miszerint az utolsó pápa fog ezen a néven uralkodni – az egyházfők nagyon is tudatosan kerülik ennek a névnek a felvételét. Az új pápa lehetett volna XXIV. János vagy VII. Pál, de nagy elődje után akár III. János Pál is. Ám Ratzinger névválasztásával nem ehhez a – liberálisabbnak, szociálisan érzékenyebbnek, „baloldalibbnak” mondott – János Pál-vonulathoz csatlakozott. Nagyon fontos ugyanakkor, hogy az új egyházfő nem Pius pápa lett, hogy Ratzinger nem a Pius nevet vette fel. Lehetett volna ugyanis XIII. Pius is. Döntő fontosságú azonban, hogy a köztudottan konzervatív főpap – nyilván nagyon is tudatosan – nem a pápaság erősen konzervatív, „jobboldali”, piusi vonulatához csatlakozott. (VI. Pius volt a 18. században a felvilágosodás egyik legnagyobb ellenfele. IX. Pius alatt fogadták el a pápai tévedhetetlenség dogmáját a 19. században. A 20. században X. Pius volt a legkonzervatívabbnak mondott pápa. XI. és XII. Piust pedig az 1920-as, 30-as és 40-es években meglehetősen szoros szálak fűzték a fasiszta Olaszországhoz és a náci Németországhoz: XI. Pius volt a vatikáni–náci konkordátum pápája. Ratzinger nyilván ezért sem választhatta a XIII. Pius nevet.)

Az új egyházfő mintegy köztes megoldást választott, amikor a XVI. Benedek nevet vette fel, s ezzel a Benedek pápák vonulatához csatlakozott: a Benedek név, illetve a Benedek pápák vonulata ugyanis egyfajta köztes pozíciót foglal el az erősen konzervatív, „jobboldali” Pius-vonulat és a nyitottabb, liberálisabb János Pál-vonulat között. De milyen impulzust hordoz a Benedek név, illetve a pápaság Benedek-vonulata?

A két legfontosabb személy, aki itt szóba jöhet, az XV. Benedek, a legutóbbi Benedek pápa, és Nursiai Szent Benedek, az egész vonulat névadója. Nursiai Benedek volt a 6. században a később róla elnevezett első nyugati szerzetesrend, a bencés rend megalapítója, tehát ő volt a nyugati szerzetesség atyja, az európai keresztény kultúra egyik megalapozója, Európa egyik védőszentje. Az ő tiszteletére vette fel még a 6. században az egyik új pápa az I. Benedek nevet. Ratzinger előtt pedig XV. Benedek (1914-1922) volt az utolsó a Benedek pápák sorában. XV. Benedek volt az első világháború békepápája: az ő nevéhez fűződik az első világháború egyik legjelentősebb – mindenekelőtt Közép-Európa megmentése érdekében közzétett – béketerve (1917), mely a szociális élet hármas tagozódásának Rudolf Steiner által hozott eszméjéhez hasonlóan nem talált meghallgatásra. A következményeket ismerjük a 20. század történetéből.

 

(Személyes utószó) Amióta az eszemet tudom, II. János Pál volt a pápa. Ő volt a Pápa. Sokak számára bizonyára még jó ideig ő is marad. Ám fontos felismernünk, hogy II. János Pál halála és XVI. Benedek megválasztása is annak jele, hogy 2005 áprilisában lezárult egy korszak: valami véget ért, és egy sok szempontból új korszak vette kezdetét. Valami más kezdődik. Csak most kezdődik.

Korcsog Balázs

 

A Magyar Antropozófiai Társaság Bimbó úti központjában 2005. április 20-án elhangzott előadás átdolgozott és rövidített változata. Az eredeti szöveg az Új Impulzus 2005. Pünkösd-János-napi számában jelent meg (16. évf., 2-3. sz.)

Utolsó frissítés ( 2013. május 31. )
 
< Előző   Következő >