NOVALIS / Főoldal
Léleknaptár
100 éve (1907-1913)
Publikációk
Támogatás
Keresés


Archívum
Nagypénteki varázs (Rudolf Steiner Wagner-ciklusa: Parsifal) Nyomtatás E-mail
2013. november 29.

ImageRudolf Steiner

Richard Wagner

a szellemtudomány fényében

A berlini Wagner-ciklus (GA 92)

(1905. március-május)

 

Rudolf Steiner 1905-ös berlini Wagner-ciklusának végkicsengése a következő: „Richard Wagner éppúgy átélte a földfejlődés szívének ritmusát, mint Edouard Schuré, aki ebből az impulzusból kiindulva újította fel az eleusziszi misztériumok ősi misztériumdrámáját. A bayreuthi esemény [a Wagner-féle bayreuthi ünnepi játékok] tehát két szellemi áramlat találkozásáról tanúskodik: a régi Görögország misztériumainak feltámadásáról és egy új kereszténységről. Így érezte Richard Wagner, s így érezték azok is, akik körülötte voltak. Így Edouard Schuré is úgy érezte, hogy e művészet mintegy az előjátéka az egykor különvált szellemi területek újraegyesülésének. (…) S Richard Wagner révén, aki a legelsők egyikeként érezte át a művészet, tudomány és vallás újraegyesítésének impulzusát, ezt az újraegyesítést mintegy új ünnepi adományként nyújtották át az emberiségnek. Wagner megérezte, hogy a kereszténység hivatott arra, hogy újraegyesítse, ami korábban különvált egymástól, s ezt szőtte bele Parsifaljába. Utolsó zenedrámájának »Nagypénteki varázsa«, melyben Wagner [1857-es] nagypénteki élményét dolgozta fel, úgy cseng a fülünkben, mint egy új kultúra pompás felcsendülése. (…) Élő, művészi Apokalipszis ez, melyet Wagner igaz prófétaként adott hírül saját korának, mint aki tudta, hogy hamarosan egy új korszaknak kell beköszöntenie, s erre kívánta felhívni az emberek figyelmét.”

 

Negyedik előadás, 2. rész: Parsifal

(1905. május 19.)

 

Térjünk vissza még egyszer a szegény Henrikről szóló mondához. Még valamit meg kell vizsgálnunk mélyebben is, mégpedig hogy mit is jelent, hogy a szegény Henrik egy ártatlan szűz leány révén nyer gyógyulást. Henrik azért betegszik meg, mert eddig az érzéki világban élt, az érzékiség rabja volt: énje abból a világból származott, amelyhez ő maga is tartozott, abból, amelyik ebben az időszakban érzékileg hatott. Az érzéki világból származó énje betegszik meg, amikor azzal a felhívással fordulnak hozzá - s így az egész emberiséghez -, hogy fejlődjön tovább, hogy emelkedjék magasabbra. A lélek betegszik meg, mivel olyasvalamihez kötődik, aminek csak az adott kultúrán és embertípuson belül kellene élnie. Ennek jellegzetessége, hogy a szeretet e világi módon, földi szerelemként nyilvánul meg. Ám az adott kultúrára és embertípusra jellemző, alacsonyrendű, érzéki szerelemből kell kifejlődnie a magasabb rendű szeretetnek. A régi típusú, földi szerelmet valami magasztosabb dolognak, a magasabb rendű, tiszta szeretetnek kell megváltania, amely feláldozza magát a küszködő ember lelkéért. Ez az, amit Goethe [a Faust második részének végén] „Örök Asszonyi”-nak nevez, s ami magához „vonz minket odafent”.

Tudják, hiszen már többször is kifejtettem, hogy minden emberben benne él a férfi és női elem, s hogy azáltal keveredik közéjük az érzékiség, hogy a két nem különvált egymástól. Az „Örök Asszonyi” általi megváltás azt jelenti, hogy felülkerekedni, legyőzni az érzékiséget. Ezt mutatja be a Trisztán és Izolda is. E felülkerekedés történelmi kifejeződése Wolfram von Eschenbach és Richard Wagner számára is Parsifal: ő az új kereszténység megtestesítője. Parsifal azáltal válik a szent Grál királyává, hogy megváltja azt, ami korábban az érzékiség rabságában sínylődött, s hogy ezzel a szeretet új princípiumát viszi bele a világba.

ImageMi az alapja voltaképpen a Parsifalnak? Mit jelent a szent Grál? Az ősi monda, amelyet felbukkanni látunk a középkor derekán, úgy szól, hogy a szent Grál az a kehely, melyet Krisztus használt az utolsó vacsorán, s amelyben aztán Arimateai József összegyűjtötte a Jézus Krisztus sebéből kiömlő vért. Ezt a kelyhet és a lándzsát, amely e sebet ütötte, angyalok emelték a magasba, s mindaddig a levegőben tartották lebegve, amíg Titurel Montsalvat hegyén - az üdvösség hegyén - várat nem emeltetett, amelyben e kelyhet úgy őrizték, mint a szellem lovagjainak ereklyéjét. Tizenkét lovag gyűlt össze a szent Grál szolgálatára. A Grál olyan erővel rendelkezik, hogy képes megakadályozni e lovagok halálát, s megadni nekik mindazt, amire szükségük van ahhoz, hogy lelküket felfelé, a spiritualitás és a szellemi világ irányába tereljék. A szent Grál látványa nyújt nekik újra és újra spirituális erőt.

S most rátérhetünk arra, milyen formába is öntötte Richard Wagner a Parsifal-mondát. Ez lényegében ugyanaz, mint amivel Wolfram von Eschenbachnál is találkozunk. Abban is egyfelől ott van a Grál-templom a Grál-lovagokkal, a másik oldalon pedig Klingsor bűvös kastélya és lovagjai, akik a Grál-lovagok igazi ellenségei. A kereszténység két formáját állítják itt szembe egymással: az egyiket a Grál-lovagok testesítik meg, a másikat pedig Klingsor és lovagjai. Klingsor az, aki azért csonkította meg magát, hogy ne legyen az érzékiség rabja. A vágyat azonban nem győzte le magában, csupán megfosztotta magát attól a lehetőségtől, hogy kielégítse azt. Így ő még az érzékiség birodalmában él, ahol bűbájos lánykák szolgálják őt. Kundry voltaképpen a fő csábító e birodalomban. Mindenkit átcsábít az érzékiség oldalára, aki csak Klingsor földjére lép, arra az oldalra, ami már a múlté kellene hogy legyen. Klingsor a középkori kereszténységet személyesíti meg, amely aszketikussá vált, amely az érzékiséget ugyan elfojtotta, a vágyat azonban nem, s így nem védhet meg az érzéki szerelem csáberejétől, amelyet Kundry testesít meg. Valami magasztosabbat láttak abban, hogy a magasabb rendű spiritualitás képes a lemondásra, hogy nem kényszerrel fojtja el az érzékiséget, hanem azáltal, hogy a magasabb szellemi megismerés révén nemesebbé teszi ezt az érzékiséget, s így felemelkedik a megtisztult szerelem, a tiszta szeretet birodalmába. Amfortas és a Grál-lovagok is erre törekszenek, ám eddig nem voltak képesek arra, hogy elérjék ezt a birodalmat. Nekik nem sikerült. Amíg nincs meg benne a kellő spirituális erő, addig Amfortas nem tud ellenállni Kundry csábításának. Amfortas magasabb rendű érzelme az alacsonyabb rendű érzelemnek, Klingsornak esik áldozatul.

ImageA Parsifal-monda tehát két jelenséget állít egymás mellé számunkra: egyrészt a kereszténységet, amely aszketikussá vált, s amely azonban az érzékiség elfojtása révén sem tudott magasabb rendű szellemi megismeréshez jutni, másfelől pedig a szellem lovagjainak képviselőit, akik viszont mindaddig áldozatul esnek Klingsor csábításának, míg meg nem jelenik a megváltó, aki legyőzi Klingsort. Amfortas megsebesül, vereséget szenved Klingsorral szemben, aki elragadja tőle a szent lándzsát, s így Amfortasnak fájdalomtól gyötört királyként kell őriznie a Grált. A magasabb rendű kereszténység is így szenved és betegeskedik. Szenvedések közepette kell védelmeznie a kereszténység mélyebb titkait és valódi misztériumait, melyek a szent Grállal vannak kapcsolatban, egészen addig, amíg új alakban meg nem jelenik a megváltó - s ez a megváltó kél életre Parsifalban. Ám előbb ki kell járnia az élet iskoláját, s ő helyt is áll a próbatételeken. Azután megtisztuláson megy keresztül, és spirituális erőre tesz szert: a minden létet felölelő nagy egység érzésére. Richard Wagner a Parsifalban ismét öntudatlan módon mutat be nekünk mélységes, okkult igazságokat. Parsifal először azon a fokozaton megy keresztül, ahol megtanulja a részvétet: részvétet idősebb testvéreink, az állatok iránt. Parsifal hajthatatlanul vágyott a lovagi életre, s ezért elhagyta anyját, Herzeleidét, aki belehalt a bánatba. Parsifal harcolt és megölt egy állatot, melynek utolsó pillantásából átérezte, mit jelent ölni. Ez jelenti megtisztulásának első fokát.

A második lépcsőfok abban áll, hogy Parsifal megtanulja legyőzni a vágyat, anélkül, hogy az érzéki vágy szerveit külsőleg is elfojtaná. El is jut a szent Grálhoz, ám ekkor még nem ismeri föl feladatát. Csak akkor ismeri föl azt, amikor átesik az élet-beavatáson. Látszólag áldozatul esik Kundry csábításának, de kiállja a próbát. Abban a pillanatban, amikor elbukhatna a kísértéssel szemben, kiszabadítja magát a vágy hatalmából. Mintegy felkelő Napként ragyog föl benne egy újfajta, tiszta szeretet. Az csillan föl itt, amit már láttunk megszületni Az istenek alkonyában. „Et incarnatus est de Spiritu Sancto ex Maria virgine” - és születék szűz Máriától a Szent Szellem által: ez a szeretet magasabb rendű ereje, amely az érzékiségtől át nem itatott lélekből születik meg, s ez az a szeretet, amely megtisztítja, tisztábbá és nemesebbé teszi a lelkeket. Az embernek egy ilyen lelket kell felébresztenie magában, amely nem fojtja el az érzékiség szerveit, hanem minden érzékiséget nemesebbé tesz, hiszen a szűzi matériából születik meg az Én: Krisztus. Krisztus születik meg Parsifalban. Egy magasabb rendű, szűzies erő száll szembe Kundry csábító erejével, s kell legyőznie Kundryt, azt a fajta nőiséget, amely az ember Énjét lehúzza a nemiség szférájába. Kundry alakjában annak megtestesülésével (inkarnációjával) állunk szemben, ami a másik nemként lehúzta az embert [az érzékiségbe]. Kundry egyszer már megtestesült Heródiásként: ő volt az, aki [Keresztelő] János fejét követelte. Hasonló módon volt jelen, mint Ahasvérus, az az alak, aki nem lelhet nyugalomra, s aki mindenütt csupán az érzéki szerelemben keres magának megváltást.

Megszabadulás az érzéki szerelemtől - ez az, amit Richard Wagner öntudatlanul rejtett bele Parsifaljába. Látjuk, miként bontakozik ki művében e gondolat. Wagner lényének intuitív képessége már A bolygó hollandiban is ugyanehhez a problémához vezette el őt: egy férfit, aki csak bolyong a tengereken, egy szűz leány áldozata szabadítja meg hosszas bolyongásától. Ez a kérdése a Tannhäusernek is. A wartburgi dalnokversenyt Wagner úgy mutatja be, mint küzdelmet Heinrich von Ofterdingen [Tannhäuser], a régi, érzéki szerelem dalnoka és Wolfram von Eschenbach, a megújult, spirituális kereszténység erőinek képviselője között. E wartburgi dalnokversenyről szóló mondában éppen Heinrich von Ofterdingen az, aki segítségül hívja Klingsor mestert Magyarországról. De mindkettejüket legyőzi az az erő, amely Wolfram von Eschenbachból kiárad. S így már a Trisztán [és Izoldá]t is jobban értjük, mivel tudjuk, hogy az nem a szerelem kioltásáról, hanem a bennük élő szerelem megtisztulásáról és nemesebbé tételéről szól.

Az akarat schopenhaueri tagadásától Richard Wagner felemelkedett az akaratnak a magasabb szférákig menő átalakulásához és megtisztulásához. Wagner ezt a megtisztulást még abban a zenedrámájában is kifejezésre juttatta, melyben látszólag egyáltalán szó sincs ilyesmiről: A [nürnbergi] mesterdalnokokban. Ám úgymond a sorok között ez is ott van abban, ahogyan Hans Sachs megtisztul attól a kísértéstől, melyet Évával szemben érez: hogy saját magának szerzi meg őt. Ez nem is annyira magában a dráma szövegében, mint inkább a zenében nyilvánul meg: amikor a Mesterdalnokok zenéjét hallgatják, akkor Önök is megérezhetnek valamit ebből a megtisztulásból.

Richard Wagnernél mindez beletorkollott a Parsifalba. Wagner visszatekintett a bráhmanák [az óindiai tudósok és papok] ősi eszményképére. Bánattal és fájdalommal látta a jelenlegi kultúra hanyatlásának jeleit, és a saját művészetéből kiindulva akart egy új impulzust teremteni. A kultúra megváltása egy új spirituális tartalom révén - ez volt az, amit Wagner meg akart teremteni a [bayreuthi] ünnepi játékokkal. Nietzsche is ebben a szellemben írt a dionüszoszi művészetről, amíg együtt haladt Wagnerrel. Nietzsche is megérezte, hogy eme ünnepi játékokon élt valami a régi Görögország misztériumjátékainak megújításából. Aiszkhülosz és Szophoklész „dionüsziái” [dionüszoszi drámái], amelyek a negyedik kultúrkorszak kezdetéhez vezetnek vissza bennünket, olyan drámák voltak, melyek hozzájárultak az ötödik kultúrkorszak szellemi áramlatának létrejöttéhez. Dionüszosz misztériumtemplomainak mélyén ezt a megváltást élték át az emberek. S csak az európai vidékeken jelent meg az, ami egykor a misztériumtemplomokban ment végbe. Itt egy olyan Dionüszoszt látunk, aki testet ölt az anyagban, s aki saját feltámadását és mennybemenetelét ünnepli az emberben. A görög beavatottak a misztériumtemplomokban az alászállott Istent érzékelték. Volt valami borús hangulat e görög misztériumokban, amikor arról beszéltek, hogy a jövőben az Isten majd az emberek szívében fog ismét feltámadni. És az északi mondákban a beavatottak, a druidák az istenek alkonyáról beszéltek, melyből egy új világ és egy új isteni nemzetség fog születni. A kereszténységet előre megjövendölték a druidák és drották ősi misztériumaiban. Richard Wagner közelegni látta az időt, amikor a kereszténységnek be kell teljesednie, miután a negyedik kultúrkorszakban kifejlődött, az ötödik kultúrkorszakban pedig továbbfejlődött és magasabb szintre emelkedett: s ez az ötödik kultúrkorszak lesz az, amikor is e kereszténység a maga legsajátosabb nyelvén szól majd az emberekhez. S azoknak, akik eddig hívők voltak, most ismét látóvá kell válniuk.

ImageRichard Wagner éppúgy átélte a földfejlődés szívének ritmusát, mint Edouard Schuré, aki ebből az impulzusból kiindulva újította fel az eleusziszi misztériumok ősi misztériumdrámáját. A bayreuthi esemény [a Wagner-féle bayreuthi ünnepi játékok] tehát két szellemi áramlat találkozásáról tanúskodik: a régi Görögország misztériumainak feltámadásáról és egy új kereszténységről. Így érezte Richard Wagner, s így érezték azok is, akik körülötte voltak. Így Edouard Schuré is úgy érezte, hogy e [wagneri] művészet mintegy az előjátéka az egykor különvált szellemi területek újraegyesülésének. Az ősi [eleusziszi] drámában a vallás, a művészet és a tudomány még egységes egészet alkotott, míg külön nem váltak egymástól. A művészet is külön útra tért (Aiszkhülosz, Szophoklész), s a vallás és a tudomány is a maga útját járta. Három áramlat nőtt ki tehát egymás mellett a görög misztériumok közös gyökeréből. Ezen áramlatok mindegyike csakis azáltal válhatott naggyá, hogy egy ideig mindegyik a maga külön útját járta. Ez az időszak a lelki élet számára egy külön vallásos kifejezésmódot, az érzékek számára egy művészi, az ész számára pedig egy tudományos kifejezési formát talált. Így kellett történnie, hiszen csak úgy lehetett elérni a tökéletességet, ha az ember e képességek mindegyikét előbb külön utakon, a maga teljes pompájában kibontakoztatta. Ám a vallás, ha felvezetjük a keresztény világszemlélet szellemi magaslatára, akkor készen áll arra, hogy újraegyesüljön a művészettel és a tudománnyal. A költészet, a festészet, a szobrászat és a zene mind-mind csak akkor fognak kiteljesedni, ha újraegyesülnek az igazi vallással. S valójában a tudomány volt az, amely - teljes mértékben csak az újkorban kibontakozván - impulzust adott e három áramlat [újra]egyesítéséhez.

S most Richard Wagner révén, aki a legelsők egyikeként érezte át a művészet, tudomány és vallás újraegyesítésének impulzusát, ezt az újraegyesítést mintegy új ünnepi adományként nyújtották át az emberiségnek. Wagner megérezte, hogy a kereszténység hivatott arra, hogy újraegyesítse, ami korábban különvált egymástól, s ezt szőtte bele Parsifal alakjába. Utolsó zenedrámájának (ünnepi misztériumjátékának) „Nagypénteki varázsa”, melyben Wagner [1857-es] nagypénteki élményének hangulatát dolgozta fel, úgy cseng a fülünkben, mint egy új kultúra nagyszerű felcsendülése.

Wagner felismerte, hogy a lélek fejlődésének és a rassz fejlődésének különböző utakon kell járnia, s hogy valójában a lelkek felemelésére és megváltására van szükség, hogy a lelkek feltámadását kell előidézni, az ember ama tragikus sorsának dacára, hogy összeköttetésben kell lennie az adott rasszra jellemző testiséggel, azzal, ami hanyatlófélben van. Olyan hangok világát felcsendülni hagyni, melyek egy új jövő felé mutatnak - ezt akarta Richard Wagner bayreuthi művével: hogy legalább az emberiség egy kis része hallja a jövő hangjait. Élő, művészi Apokalipszis ez, melyet Wagner igaz prófétaként adott hírül saját korának, mint aki tudta, hogy hamarosan egy új korszaknak kell beköszöntenie, s erre kívánta felhívni az emberek figyelmét.

Wagner életművének végkicsengése tehát így szól: azokat a Jelenéseket szeretném nektek hírül adni, melyek megnyilatkoztak nekem, s elérkeznek majd azok az idők, amikor mindezek valóra válnak.

 

Richard Wagner születésének 200. évfordulójára fordította: Korcsog Balázs

 

Kapcsolódó anyagok:

Richard Wagner az antropozófia fényében (Rudolf Steiner kijelentéseinek tükrében)

Wagner nem volt antiszemita... (A Richard Wagner elleni támadások szellemi hátteréről)

Richard Wagner a szellemtudomány fényében I/1. (Rudolf Steiner 1905-ös berlini Wagner-ciklusa, 1. előadás, 1. rész: Lohengrin)

Richard Wagner a szellemtudomány fényében I/2. (Rudolf Steiner 1905-ös berlini Wagner-ciklusa, 1. előadás, 2. rész: A nibelung gyűrűje I.)

Richard Wagner a szellemtudomány fényében II. (Rudolf Steiner 1905-ös berlini Wagner-ciklusa, 2. előadás: A nibelung gyűrűje II.)

Richard Wagner a szellemtudomány fényében III. (Rudolf Steiner 1905-ös berlini Wagner-ciklusa, 3. előadás: A nibelung gyűrűje III.)

Richard Wagner a szellemtudomány fényében IV/1. (Rudolf Steiner 1905-ös berlini Wagner-ciklusa, 4. előadás, 1. rész: Parsifal, A szegény Henrik, Tannhäuser, A szemita impulzus, A rasszizmus és antiszemitizmus vádja)

Rudolf Steiner Richard Wagnerről, az Arenson-vezérfonal nyomán (Richard Wagner az antropozófia fényében, Rudolf Steiner kijelentéseinek tükrében, 1. rész)

Rudolf Steiner a wagneri muzsikáról: a Grál-misztérium Richard Wagner műveiben (Richard Wagner az antropozófia fényében, Rudolf Steiner kijelentéseinek tükrében, 2. rész)

Merlin és Wagner (Richard Wagner karmikus háttere, 1. rész: Rudolf Steiner 1921-es közlése, Ilona Schubert visszaemlékezése)

Merlin és Wagner (2.) (Richard Wagner karmikus háttere, 2. rész: Ki volt Merlin?, Artus kerekasztala és a Michael-áramlat, Emil Bock karmikus utalása)

Mint Merlin, a beavatott (Nikolaus Lenau Merlin-verse)

A Művész és a Grál-király (Richard Wagner és Kaspar Hauser bambergi találkozása)

Rudolf Steiner és korának zenéje (Beethoven és Wagner)

A müncheni misztériumjátékok: az antropozófia Bayreuthja (Schuré, Steiner és Wagner)

Parzival - Parsifal: A tudati lélek emberének mítosza (A Goetheanum konferenciája Wagner születésének 200. évfordulójára)

Wagner Ringje Budapesten (A Siegfried-monda és a kereszténység misztériumai)

Dornach volt élete álma (Szergej O. Prokofjev találkozása Wagner Lohengrinjével)

Utolsó frissítés ( 2016. április 04. )
 
< Előző   Következő >