NOVALIS / Főoldal
Léleknaptár
100 éve (1907-1913)
Publikációk
Támogatás


Archívum
150 éve született Richard Strauss, Wagner nagy tanítványa (2. rész) Nyomtatás E-mail
2014. június 17.

Image
Emil Orlik: Richard Strauss
Richard Strauss 150

A két Richárd

Richard Wagner és Richard Strauss

 

Az ifjú „III. Richárd”

Wagner és Strauss: az első és a harmadik Richárd, „mert második az nincs” - mondta egyszer tréfásan Hans von Bülow, korának nagy karmestere, a wagneri muzsika müncheni apostola. Richard Strauss Wagner nagy tanítványa, de szellemi tanítványa volt, mert noha egész életműve a wagneri zenedráma nagyszabású folytatása (és A rózsalovagtól kezdve a mozarti operával való egyesítése),[1] személyesen sohasem találkozott mesterével. Richard Strauss 1882 nyarán hallott először Wagner-operát Bayreuthban (a Parsifalt), Wagner pedig a rákövetkező év elején, 1883. február 13-án meghalt. Vagyis amikor a bayreuthi Varázsló elhagyta a fizikai síkot, későbbi nagy tanítványa még éppen csak ismerkedni kezdett a művészetével, s követőjévé csak évekkel később vált. Pedig Richard Strauss individualitása 1864-ben egy olyan családba született bele (a bajor királyi zenekar első kürtösének és egy müncheni serfőzőmester leányának gyermekeként), amely már születése előtt kapcsolatban állt Richard Wagnerrel.

„Még meg sem született »III. Richárd« (mert »II.« az nincs - mondta Bülow), amikor »I. Richárd«, azaz Richard Wagner és a Strauss család kapcsolata már szóbeszéd tárgya volt. Wagner zenéjét ugyanis Richard Strauss édesapja nagyon nem szerette, s ennek, ha tehette, hangot is adott. De csak szavakban. Franz Strauss, akit széles Bajorország legjobb kürtöseként, [Joachim József, világhírű magyar származású hegedűművész nyomán] a kürt »Joachimjaként« tartottak számon, sokkal jelentősebb művész volt annál, mintsem hogy zenekari pultja mögül harcoljon Wagnerrel. Ellenkezőleg: a Trisztán és a Mesterdalnokok kürtszólamát, melyet ő játszott a müncheni bemutatókon, senki sem fújta olyan szépen, mint ő. Még Wagner elismerését is kiérdemelte, aki pedig jól tudta, mit érez iránta a híres kürtös: »Az öreg Strauss kiállhatatlan alak, de amikor a kürtöt fújja, nem lehet haragudni.«”[2]

 

A két Richárd és a két Rudolf

„Amikor bátyám megszületett, igen nagy volt szüleim öröme és apám büszkesége. A gyermeket Richárd névre keresztelték. Hogy miért éppen Richárdra, ezt később sokan megkérdezték. Semmi esetre sem Richard Wagner miatt, aki akkoriban még nem volt híres ember. De az egész nagy családban senkit sem hívtak így, s e név, úgy látszik, nagyon tetszhetett szüleimnek” - meséli Richard Strauss húga, Johanna.[3] A névadással kapcsolatos visszaemlékezést vesd össze Thomas Meyer „A két Rudolf - Rudolf trónörökös és Rudolf Steiner” című rövid írásával, ahol Meyer a következőket írja: „Walter Beck ezt írja Rudolf Steinerről szóló képmonográfiájában: »A család elsőszülöttje, a kis Rudolf, keresztnevét az osztrák trónörökös, Rudolf főherceg után kapta.«[4] (…) A névadás aktusát, amelyet az apa (vagy a két szülő) végzett, tehát úgy is felfoghatjuk, mint a fiú világtörténelmi küldetésének vagy fő feladatának [Rudolf Steiner esetében a reinkarnáció és a karma kutatásának] profetikus hírüladását vagy sorsszerű és költői előrejelzését, amely feladatnak a betöltése éppen a »Rudolf-Néró« rejtély megoldásával vette kezdetét.”[5] - Valami hasonló, öntudatlan, de mély értelmű névadási folyamat játszódhatott le a Strauss szülőkben is, amikor elsőszülött fiúgyermeküket - Wagner későbbi nagy tanítványát - az apa Wagner-ellenessége dacára éppen Richárdnak keresztelték.

 

Wagner „követe”, Alexander Ritter

A fiú zenei tehetsége nagyon korán megmutatkozott, Wagner követőjévé azonban csak jóval később, az 1880-as évek közepén (tehát 21 éves kora után) vált, amikor felül tudott kerekedni az apja által belé oltott Wagner-ellenességen. Az ifjú Strausst a hangok világa „ellenállhatatlanul Wagner felé sodorta. Nincs menekvés: a zenei ösztön és az életösztön Strauss papa tiltakozása ellenére A nibelung gyűrűje, a Trisztán és a Mesterdalnokok partitúráinak »tiltott tanulmányozására« csábítja az ifjút. Richard Strauss pálfordulásának pillanatáról nem ismerünk közvetlen híradást. Valószínűleg évekig gyűjtögette és érlelte magában Wagner-élményeit, melyek talán csak az [18]80-as évek második felében, az újnémet zeneesztétika feltétlen hívével, Alexander Ritterrel való barátsága és szellemi szövetsége idején fogalmazódtak meg benne visszamenőleg is.”[6] Alexander Ritter volt az a „hírnök”, aki elvezette őt Wagnerhez, akinek hatására a fiatal Strauss felismerte Wagner művészetének korszakalkotó jelentőségét, s „aki apám nagy bánatára wagneriánust faragott belőlem. (…) Egyedül Ritternek köszönhetem, hogy megértettem Lisztet és Wagnert. Ő mutatott rá, milyen fontosak a művészet történetében e két mester írásai és művei. Ő terelt arra az útra, amelyen most már egyedül és önállóan is tudok járni.”[7] Egy interjú során Strauss egy amerikai újságírónak Ritter fényképét nyomta a kezébe, a következő szavak kíséretében: „Itt láthatja, hogy' festett az a férfi, akinek többet köszönhetek, mint bármely más élő vagy halott embernek. Alexander Ritter tanácsa jelentette életem fordulópontját. Hatása villámcsapásként ért. (…) Ő nyitotta föl a szememet, s terelt arra az útra, amelyen most is járok. Ő volt az én segítő angyalom.”[8]

 

A Vénusz-barlangból a Wartburg-völgybe

Image„Wagner műveivel tehát fokozatosan ismerkedtem meg, s csak arra emlékszem, hogy a legnagyobb hatást először a Tannhäusernek az a színváltozása tette rám, amikor Vénusz barlangjából egyszer csak a Wartburg völgyében találjuk magunkat. A Trisztánnal és a Siegfrieddel szemben viszont teljesen értetlenül álltam.”[9] Hosszú évekbe telik tehát, míg az ifjú „III. Richárd” ízig-vérig wagneriánussá válik, s teljesen újjászületik a Wagner-zene hömpölygő áramlásában. 1914-ben, 50. születésnapján Richard Strauss erről a következőket mondta: „Azt hiszem, megtanultam Wagnertől mindazt, amit tőle meg lehet tanulni. A szöveg és a zene kapcsolatán alapuló operakomponálás,[10] a recitativo [énekbeszéd] wagneri kezelése minden modern zeneszerző számára mintakép. Azt hiszem, semmit sem hagytam figyelmen kívül, s mégsem estem az utánzás hibájába.”[11] „Attól kezdve tehát, hogy Richard Strauss elmerül a Trisztán-partitúra csodáinak varázsában, s atyja minden tiltakozása ellenére a bayreuthi óriás odaadó hívéül szegődik, az európai dráma végső lezárásának és felülmúlhatatlan csodájának tekinti Wagner művészetét: »Wagner univerzális zsenije számára volt fenntartva, hogy a Schiller-dráma hasonlíthatatlan szerkezeti tökélyét a Trisztánban összekapcsolja a goethei szellemiség belső problematikájával, s így a zene révén megalkossa a világszínház utolsó szellemi formáját, melyben az egész 19. század vágyakozása feloldódik, mint egy gyújtópontban. (…) Wagner Trisztánja Schiller és Goethe legvégső konklúziója, a dráma kétezer éves fejlődésének legmagasabb rendű betetőzése«, sőt: az egész európai kultúra fejlődésének csúcsa - írja 1935-ben egyik szövegírójának.”[12]

S hogy Richard Strauss ehhez képest hol helyezte el magát, és hogyan határozta meg saját zenetörténeti helyét, arról a következő sorai tanúskodnak: „Tudom jól, hogy szimfonikus műveim nem mérhetők Beethoven hatalmas géniuszához, s azt is tudom, operáim milyen távolságban vannak - mind koncepcióban s elsődleges dallami invencióban, mind kulturális bölcsességben - Wagner örökkévaló műveitől… Ám a színházművészet fejlődésének dátumai, úgy gondolom, felhatalmaznak arra a szerény, szép és öntudatos érzésre, hogy operáim - anyaguk sokrétűségét és a feldolgozás formáját illetően - igen tiszteletreméltó helyet foglalnak el a szivárványhíd végén, s ha lehet még új területet felfedezni az operában, úgy jó építőkövei e szfinxek útjának.”[13]

 

Korcsog Balázs

1. rész: „Gyász Münchenért” (Rudolf Steiner és Richard Strauss)

2. rész: A két Richárd (Richard Wagner és Richard Strauss)

3. rész: Ricardus Straubicus, a görög szellemű germán

4. rész: Az opera ötödik evangélistája (Két karmikus életút jöbőbeli tendenciája)

 


JEGYZETEK

[1] 1933-ban a náci Birodalmi Zenei Kamara kérdőívet küldött minden német zeneszerzőnek, melyen az alábbi kérdés is szerepelt: „Hogyan tudja még zeneszerző voltát bizonyítani? Nevezzen meg kezesként két ismert komponistát!” Richard Strauss válasza ez volt: „Mozart és Richard Wagner.” Idézi Fábián Imre: Richard Strauss. Gondolat, Budapest, 1962, 118. o.

[2] Batta András: Richard Strauss. Gondolat, Budapest, 1984, 9. o. - Lásd még Fábián i. m., 17. o.

[3] Idézi Fábián i. m., 14. o.

[4] Walter Beck: Rudolf Steiner. Eine Biographie mit neuen Dokumenten [Rudolf Steiner. Életrajz új dokumentumokkal]. Verlag am Goetheanum, 1997, 3. o.

[5] Lásd Thomas Meyer: Rudolf Steiner „legsajátabb küldetése”. A szellemtudományos karma-kutatás eredete és időszerűsége. Ita Wegman Alapítvány - Natura-Budapest Kft., [Budapest], [2010]2, 199-200. o.

[6] Batta i. m., 28.o.

[7] Fábián i. m., 31. és 35. o.

[8] Arthur M. Abell: Gespräche mit berühmten Komponisten [Beszélgetések híres zeneszerzőkkel]. G. E. Schroeder Verlag, Garmisch-Partenkirchen, 1962, 36. és 39. o. - Lásd még Batta i. m., 48-50. o.

[9] Batta i. m., 29. o.; és Fábián i. m., 18-19. o.

[10] Richard Strauss egyszer a következőképpen hasonlította össze a legnagyobb szerzőket: Wagnernél első a szöveg, aztán jön a zene, Verdinél első a zene, aztán a szöveg, Goethe az csak szöveg, zene nélkül, Mozart pedig csak zene, szöveg nélkül. (Idézi Batta i. m., 251. o.)

[11] Idézi Fábián i. m., 128-129. o.

[12] Uo., 129-130. o.

[13] Uo., 123. o.

Utolsó frissítés ( 2014. december 31. )
 
< Előző   Következő >