NOVALIS / Főoldal
Léleknaptár
100 éve (1907-1913)
Publikációk
Támogatás


Archívum
NOVALIS / Főoldal
Egy szemtanú beszámolója Szergej Prokofjev gyászszertartásáról Nyomtatás E-mail
2014. augusztus 07.

Image
Bárcsak meghallanák az emberek
„Mintha a szférák zenéje

csendült volna fel…”

Egy szemtanú beszámolója

Szergej O. Prokofjev halotti búcsúztatójáról

2014. július 29-én, a Goetheanum Asztalosműhelyének (Schreinerei) nagytermében[*]

 

Az emberek már 13 óra körül [egy órával a szertartás kezdete előtt] az Asztalosműhely épülete előtt várakoztak. Szemergett az eső, így sokan nyitott ernyővel álltak. Úgy jó negyedórával a kezdés előtt nyitották ki az épület kapuját. Ekkor már majdnem a Goetheanum déli bejáratáig kígyózott a sor. Intézetünk (az arlesheimi Ita Wegman Institut) munkatársai is mind jelen voltak: Felicitas Graf, az Intézet titkárnője kísért föl engem és Gunhild Pörksent, az Intézet levéltárosát, s mindnyájan bejutottunk. Az Asztalosműhely nagyterme hamar szinte zsúfolásig megtelt. A koporsót a terem keleti végében állították föl, s mögötte egy kék paravánon függött nagyméretű plasztikus formában a hét ún. „planétapecsét”. Hét nagy gyertyatartó állt a zártfedelű koporsó körül, néhány vázában pedig sok vörös s egy pár fehér rózsa.

Az Általános Antropozófiai Társaság vezetősége és az országos társaságok főtitkárai számára az első két-három sorban voltak fenntartva helyek, Peter Selg és felesége szintén az első sorban ültek, baloldalt, a szélen. Astrid Prokofjev[-Seufert, az elhunyt özvegye] ült középen (utolsóként lépett a terembe, s elsőként távozott). Az egész szertartást zene vezette be, mely a köztes szünetekben is felcsendült.

Rolf Herzog úr, a bázeli Keresztény Közösség lelkésze celebrálta a szertartást. A Miatyánkat egy hölgy szavalta el oroszul. Herzog úr röviden, de nagyon szépen és méltóságteljesen beszélt. A szertartást feszült figyelem követte, csak néha-néha zavarta meg egy-egy megcsörrenő mobiltelefon. Mindvégig volt valami tisztátalan és nyugtalanító a levegőben. Minden ablak zárva volt, rendkívül fülledt volt a levegő. A pap - akit én nem csak ilyen minőségében ismerek, hanem egyszer „Heródesként” is láttam őt Albert Steffen Barabás című drámájában - kissé megilletődöttnek tűnt, viszont nem csupán méltató szavakat mondott, hanem úgy beszélt, mintha olyasvalamiről beszélne, ami nem véget ért, hanem tovább folytatódik. Erőteljes képekben villantotta fel a halál küszöbét átlépett Prokofjev életének egy-egy megrázó epizódját, s mondandóját a következő szavakkal fejezte be: „Abban a reményben gyűltünk itt ma össze, hogy ez a hely a jövőben is az marad, amihez elhunyt barátunk egész munkássága kapcsolódik, vagyis az antropozófiért való rendíthetetlen síkraszállásé és a teljes odaadással az antropozófiának szentelt munkáé.”

Ezután következett az Alapkő-meditáció, melyet a Prokofjev házaspárral igen közeli kapcsolatban álló hölgy adott elő, akit sajnos csak látásból ismerek. Összességében nagyon szépen megformálva és erőteljesen szavalta el, csak a negyedik részben voltak különös hangsúlyok, mindig a „Fény...” szónál.

Peter Selg beszéde - melyet tudomásom szerint valamilyen formában mindenképpen közre fog adni - a maga harminc percével is nagyszabású és erőteljes volt. Noha több problémára is rámutatott, mégsem volt provokatív. Beszédéből sokkal magával ragadóbb és elevenebb képet kaptam Szergej Prokofjevről, mint amit életében szerezhettem róla. Ifjúságáról, belső élményeiről és az őt foglalkoztató nagy kérdésekről, az antropozófiához vezető útjáról, mely mindig konkrét személyeken keresztül vezette őt. Arról, miként sejtette meg jó előre a későbbi problémákat, küzdelmeket és magát a betegségét, amikor 1979-ben először olvasta az [Ita Wegman, Elisabeth Vreede és számos tagtársuk kizárásához vezető] 1935-ös „memorandumot” (Denkschrift). Felvillantotta életének későbbi szakaszait, törekvéseit, terveit - a saját maga által kitűzött célokat, s hogy mit tudott mindezekből megvalósítani. Peter Selg szavai által közvetlen bepillantást nyerhettünk egy élő szférába, az ideák magasztos világába. Mondandóját Rudolf Steiner egyik halotti Spruchjának soraival zárta:

 

Ich werde sein,                                                   Azzá leszek,

Und aus mir tun,                                                 S magam azzá teszem,

Was Leuchtekraft                                               Ami napszerű erőként

In mir erstrahlt.                                                    Bennem felragyog.


Peter Selg szavai teljesen áthatották a termet, s minden zavaró tényezőt száműztek onnan. Beszéde, mely mintegy megmutatta Szergej Prokofjev életútjának és munkásságának vörös fonalát, az egész szertartás középponti eseménye volt. Amit az egybegyűltek elé tárt - s főként ahogyan azt elmondta -, tiszta, tartalmas és érzésekben gazdag volt, s mégsem volt soha szentimentális.

Következett a zárószertartás. Tömjénfüst és mantrikus szavak töltötték be a termet. Beléptek a koporsószállítók, és szabaddá tették a gyertyákkal és virágokkal körülölelt fakoporsó útját. Mindenki felállt. A koporsót kivitték. Csend lett úrrá a teremben, s bizony sok minden volt ebben a csendben. Mintha a szférák zenéjét lehetett volna hallani. A jelenlévők is felfogták ezt a mennyei muzsikát, s tovább hordozva magukban ezt a szubsztanciát, mindenki csendben állt a helyén. Csak amikor már a távolodó halottaskocsi zaja hallatszott a teremben, akkor kezdtek lassan oszolni az egybegyűltek, s az emberek - egymást üdvözölve vagy búcsúzkodva - hosszú sorokban elhagyták a termet.

Három személyt is láttam, akik amúgy Judith von Halle hívei közé tartoznak, de egyikük sem csinált semmi különöset, s szemmel láthatóan mély benyomást tett rájuk Peter Selg beszéde Szergej Prokofjev életútjáról. - Maga Judith von Halle nem mutatkozott a teremben.

A hegyek fölött, Aesch és Duggingen felé, a fénysugarak diadémszerűen törték át a felhőréteget. Az eső elállt. Az ég még borús volt, de lehetett érezni, hogy nemsokára feloszlanak a felhők, s kiderül az ég. Amikor ezeket a sorokat írom, a Nap már fenségesen ragyog a nyugati látóhatáron.

 

Barna Péter német nyelvű beszámolóját fordította és közreadja: Korcsog Balázs



[*] E beszámoló eredetileg egy németországi antropozófus barát kérésére készült, magánlevél formájában, mivel az illető nem tudott személyesen részt venni a halottbúcsúztató szertartáson.

Utolsó frissítés ( 2015. február 28. )
 
< Előző   Következő >