NOVALIS / Főoldal
Ita Wegman biográfiai portréja Nyomtatás E-mail
2018. március 24.

ImageMichaela Glöckler

Ita Wegman

biográfiai portréja

 

Ita Maria Wegman

Orvos, az Általános Antropozófiai Társaság első vezetőségének tagja, a Goetheanum Orvosi Szekciójának vezetője.

Született: 1876. február 22. Kravang, Jáva szigete (Holland Kelet-India).

Meghalt: 1943. március 4. Ascona (Svájc).

 

Ita Wegman az első antropozófus orvos (általános orvos és nőgyógyász). Az arlesheimi klinika alapítója, az Általános Antropozófiai Társaság első vezetőségének tagja, a Goetheanum Orvosi Szekciójának társalapítója és vezetője, az arlesheimi Klinikai-Terápiás Intézet Rt. és a Nemzetközi Laboratóriumok Rt. (I.L.A.G.) főrészvényese és alapító elnöke. Ita Wegman egy olyan gyógyítóművészet elindítója, amelyben összekapcsolódik a modern természettudomány és az ezoterikus kereszténység.

Jáva nyugati részén, egy cukornádültetvényen született, és 1943-ban, 67 éves korában halt meg a svájci Asconában. Egész életét a fejlődés, a tanulmányok, az orvosi praxis, valamint az antropozófus orvoslás kidolgozása és az antropozófia képviselete, az iránta való kozmopolita elkötelezettség határozta meg.

A család hat gyermeke közül másodikként jött a világra. Apja, Hendrik, tehetséges üzletember volt, és egy cukorgyárat vezetett, anyja, Henriette, törékeny és kifinomult asszony volt, aki rendelkezett azzal a képességgel, hogy szembenézzen az élet nehézségeivel. Testvérei közül a féltestvére, Victor volt a legidősebb, ő 1900-ban halt meg, 27 éves korában. Ita Maria után a családnak még négy gyermeke született: Charlien, akivel a kis Ita a gyermekkorát és fiatalságát együtt töltötte; Hendrika, aki csupán egyetlen évig élt; Mantha, aki szellemi fogyatékos volt; és Henry, aki kilenc évet élt.

18 évesen, egy európai útról hazatérőben ismerkedett meg egy fiatal katonatiszttel, s eljegyezte magát vele. Amikor ifjú jegyese nem sokkal később egy tuberkulotikus tüdőgyulladás következtében meghalt, megérett benne az elhatározás, hogy életét még jobban a belső szellemi munkának szentelje. Egy barátnőjével elkezdtek teozófiai könyveket tanulmányozni, és vegetáriánus életmódot folytatni. Amikor apja súlyosan megbetegedett, a család áttelepült Európába. Ita Wegman 1902-ben, Berlinben lett a Teozófiai Társaság Német Szekciójának tagja. Hamarosan Steiner legszorosabb tanítványi köréhez tartozott. Miután Hollandiában és Berlinben különféle masszázs- és gyógytorna-technikákat tanult, Rudolf Steiner javaslatára 1906-tól 1911-ig orvosi tanulmányokat folytatott. Marie Steiner tanácsára ment Zürichbe tanulni, hiszen ő már akkor (1905-ben!) előre látta, hogy az antropozófiai mozgalom Svájcba kényszerül majd.

Ettől kezdve Ita Wegmannak is volt szerepe abban, hogy Steiner Svájcba is jöjjön előadásokat és előadás-sorozatokat tartani, és klinikai tanulóévei alatt a dornachi dombon zajló építési munkálatokat is figyelemmel kísérte. Azt nem tudjuk, hogy Steiner vajon már 1913-ban javasolta-e Ita Wegmannak, hogy a Goetheanumtól délkeletre fekvő mezőn hozzanak létre egy száz ágyas kórházat, a feljegyzések szerint ezt csak 1924-re remélte Rudolf Steiner (Zeylmans 1. kötet, 65. o.). Általános orvosi és nőgyógyászi szakvizsgája után Ita Wegman 1917. július 1-én kezdett magánpraxisba Zürich-Hottingenben. Már itt is felvehetett három-négy fekvőbeteget, és fürdőkúrákat és masszázskezeléseket is végezhetett. A zürichi gyógyszerésszel, Adolf Hauserrel közösen sikerült előállítaniuk az Iscart, az első fagyöngypreparátumot a rák kezeléséhez.

1919 áprilisában egy kolléganőjével nyitnak egy nagy szövetkezeti magánklinikát. A Zürichben töltött 14 évnyi tanulás és munka után áthelyezi praxisát Bázelba, hogy szorosabban is együttműködhessen Rudolf Steinerrel. 1921 júniusában nyitja meg klinikáját Arlesheimben, ahol 500 pácienst látott el az elkövetkező néhány évben, és Steinerrel konzultált a kezelésükről, egészen az ő 1924. Michael-napi megbetegedéséig és 1925. március 30-án bekövetkezett haláláig. Azáltal, hogy megvalósította Steiner kezdeményezéseit, s feltette neki a modern orvostudomány ezoterikus elmélyítésére irányuló döntő kérdést, létrejöhetett egy nyugati-keresztény gyógyászat koncepciója, egy olyan gyógyítóművészeté, amely a természettudomány és a szellemtudomány eredményeit is felhasználja.

Ita Wegman tanulmányozta a görög és az előázsiai misztériumok spirituális orvostudományát, és azt kereste, hogy a kereszténység szellemisége hogyan alakíthatja át és újíthatja meg a régi misztériumgyógyászatot. A Krisztus előtti időkben Merkúr istenségen keresztül nyilatkozott meg az elemek gyógyító hatása és a makrokozmosz rendező erői. A Krisztus utáni időkben a gyógyítás forrását egyrészt a kémiai anyagok és természeti szubsztanciák szellemi sajátosságainak és fizikai tulajdonságainak megismerésében és felhasználásuk módjában találhatjuk meg, másrészt az emberi kapcsolatok minőségében, amennyiben ezeket a magasabb Én erői inspirálják és rendezik el Pál apostol szavainak értelmében: „Nem én, hanem Krisztus Énbennem”, vagy az alkimisták formulájával: „Christus verus mercurius est (Krisztus az igazi gyógyító).” Hét évvel Steiner halála után Ita Wegman egy hosszas görögországi utazáson mélyíthette el ezeket a tanulmányait kolléganőjével, Ilse Knauerrel együtt, legfőképp Szamothrakén, Eleusziszban és Epheszoszban.

A kortársak beszámolói szerint Ita Wegmannak királyi volt a járása és a gesztusai, erős, mégis kifinomult és igen jellegzetes kezei voltak, kék szemei, melyek tisztán és melegséggel ragyogtak, s képes volt velük a másik embert teljesen befogadni, de mélyrehatóan vizsgálódni is tudott velük. A beszéde szívélyesen nyílt volt, az összetéveszthetetlen holland akcentusával, figyelme pedig, ahogy képes volt odafigyelni a másik emberre, olyan erőteljes volt, hogy az felejthetetlen volt mindenki számára, akinek valaha is része volt benne. „Ő ismeri az embert, van emberismerete” – mondta róla többször is Rudolf Steiner. Ita Wegman jártas volt a léleknek mind a világos, mind a sötét mozzanataiban, és semmi sem volt idegen tőle, ami emberi. Kellőképp nyílt, impulzív és elfogulatlan tudott lenni, fenntartás és hátsó fedezék nélkül, és mindig tisztességes és őszinte volt, akkor is, ha ellenfelei nem tanúsítottak megértést a viselkedése iránt. Ez azután ellenállást válthatott ki, és csalódásokkal járhatott, de magától értetődő volt számára, hogy magára vállalja és konstruktívan próbálja feldolgozni mindezt.

Ez a jellemvonás ugyanakkor nagy belső áttöréseket és sorsfordulatokat is lehetővé tett számára. Így volt ez akkor is, amikor átélte az első Goetheanum leégését, és gondját viselte Rudolf Steinernek a tűz éjszakáján. Az öntudatos öntörvényűség és a végtelenül félénk tisztelet a szeretett Tanító iránt azelőtt lehetetlenné tették számára, hogy ilyen nyíltan, tisztán emberi és testvéri módon találkozhasson Steinerrel. De meg volt írva Ita Wegman sorsában, hogy 1923-tól közeli bizalmasaként és munkatársaként, és Steiner életének utolsó hónapjaiban pedig a kezelőorvosaként is mellette álljon. Rudolf Steiner 1923. június 11-én a következőket írta neki Koberwitzből, a mezőgazdasági kurzus helyszínéről: „A szellemi hatalmak, akik az antropozófia által megnyilatkoznak, jóindulatúan és szeretettel nézik, hogyan támaszkodom mindinkább arra a szeretetre, amelyet a Te általam oly nagyra becsült lelked iránt érzek, s amely az én legerősebb támaszom.” (Zeylmans, 1. kötet, 207. o.) És 1924. június 14-én így ír neki: „A Te szereteted az én támaszom.” (Uo., 209. o.) A tűz éjszakájának sokkoló élménye során, mintegy a lángokon keresztül, Ita Wegmanban képek merültek föl korábbi földi életekből, és a bizonyosság, hogy további életét teljesen annak szenteli, hogy együtt dolgozhasson Rudolf Steinerrel az emberiségért vállalt feladatán, s hogy felismerje, hogyan vehet részt benne. Így nem meglepő, hogy már 1923 Újév napján létrehoz egy bizottságot a Goetheanum újjáépítésére, és ehhez barátai és egykori páciensei révén Hollandiában, Németországban és Angliában gyűjt adományokat.

Rudolf Steiner halála után minden erejét annak szentelte, hogy felépítse az antropozófiai orvoslás mozgalmát – de ezt mindig összekötötte az élete végéig folytatott gyakorló orvosi feladatával. Ita Wegman szekcióvezetői tevékenységének súlypontja szellemi téren az orvosokkal, orvostanhallgatókkal, gyógyszerészekkel, ápolónővérekkel, gyógypedagógusokkal, terapeutákkal, dietetikusokkal és kutatókkal való inspiráló együttműködése volt, akikkel személyes beszélgetések során, illetve kiterjedt szakmai levelezésében konzultált. Már 1925-ben megszervezte az első képzést betegápoló nővérek számára. Ő vezette a rendszeresen megtartott orvosi továbbképzéseket és szakmai konferenciákat, 1926-ban megalapította a Natura című folyóiratot „a gyógyítóművészet szellemtudományos embertanra épülő kibővítésére”, amely 1940-ig működött. Gyakran találkozott érdeklődő orvostanhallgatókkal (többek között Walther Bühlerrel, Gisbert Husemann-nal, Walter Holtzapfellal), nyilvános konferenciákat szervezett, és nagy szerepe volt az 1928-as londoni világkonferencia és az 1930-as hollandiai „Kamp de Stakenberg” (stakenbergi tábor) létrejöttében, amelyre Walter Johannes Steinnel közösen írtak egy Persephoné-misztériumdrámát. Utazásai és munkalátogatásai során tette ismertté az antropozófus orvoslást, valamint úgy, hogy kapcsolatban állt más, hasonló irányultságú szociális és kulturális törekvésekkel. Emellett klinikaalapításokat kezdeményezett, illetve támogatott (Figino, Hága, Gnadenwald 1931, Ascona 1936), továbbá gyógyászati központok létrehozásában vett részt Berlinben és Londonban (1931). Támogatta és elősegítette a gyógypedagógiai intézetek alapítását (Holle/Sonnenhof, Lauenstein, Gerswalde, Pilgramshain, Mülhausen, Hamborn), valamint közreműködött további angliai, hollandiai és izlandi intézmények és antropozófus orvosi rendelők létrehozásában Svájcban, Németországban, Ausztriában, Hollandiában, Angliában, Franciaországban és az USA-ban. Az antropozófus gyógyszerek gyártása és forgalmazása is jórészt az ő kezdeményezésére kezdődött el Svájcban, Hágában, Bécsben, Londonban és Elzászban. Éppen a gyakorlati és szervezői téren vitt véghez rendkívüli dolgokat, az anyagi feltételek biztosítását is beleértve – mint például már Steiner idején a Weleda gyógyszergyárak megalapításakor és pénzügyi hátterük megteremtésekor. Ita Wegman a vallásos élet gyakorlását is fontosnak tartotta a gyógyászat területén, ezért támogatta a Waldorf-iskolákban szokásos kultikus vasárnapi szertartások bevezetését a gyógypedagógiai intézményekben is. A lelkész-orvosi munka révén szoros kapcsolatban állt a Keresztény Közösség papjaival.

Ita Wegman koncepcionális egésznek tekintette az antropozófus orvoslás mozgalmát, és neki lehetősége volt arra, hogy életre szóló tanácsokat adjon a mozgalom jelentős úttörőinek: Karl Könignek a gyógypedagógiához, Rudolf Hauschkának a gyógyszerkutatáshoz és -előállításhoz, Werner Kaelinnek a képalkotó módszerek kidolgozásához, Alexandre Leroi-nak a fagyöngykutatáshoz és -terápiához, Margarethe Hauschkának a masszázshoz és a szobrászattal és festészettel dolgozó művészetterápiához, Martha Hemsothnak a beszédterápiához, Liane Collot d’Herbois-nak a gyógyító hatású képek festéséhez, és Margarete Kirchner-Bockholtnak a gyógyeuritmiához. A zene- és énekterápia is lelkesen foglalkoztatta őt, és próbált szakembereket megnyerni a páciensei kezeléséhez (Zeylmans, 2. kötet, 78. o.). S végül, de nem utolsósorban: elkötelezetten érdeklődött a diéták és a táplálkozási kérdések iránt – beleértve annak mezőgazdasági előfeltételeit –, s ez többek között Londonban egy vegetáriánus étterem megalapításához vezetett. Az ő saját arlesheimi Klinikája pedig, melyet Rudolf Steiner az antropozófus orvoslás „mintaintézményének” is nevezett, egy messze kisugárzó gyógyászati-terápiás iskolává vált.

Legfőbb munkafeladatának azonban Ita Wegman Rudolf Steiner halála után annak folytatását tekintette, amit a Szabad Szellemtudományi Főiskola és az Általános Antropozófiai Társaság megalapításával Steiner az 1923/24-es Karácsonyi Gyűlés során útjára indított. A Főiskola felépítésekor maga Steiner nevezte ki Ita Wegmant az iskola Első Osztályának „felelős vezetőjévé”, s így ő már 1925 májusában, Párizsban elkezdett összejöveteleket tartani a Főiskola tagjainak, és a további szellemi munka alapjaként elkezdte felolvasni nekik Rudolf Steiner gyorsírással lejegyzett klassze-óráit. Ebbe a tevékenységbe külön Albert Steffen vezette be őt Dornachban, 1925. június 4-én (Zeylmans, 2. kötet, 198. o.-tól). A Goetheanum Hírlevelében 1925 áprilisától megjelenő írásai is ezt a célt szolgálták. Az a megkérdőjelezhetetlen bizonyosság azonban, amellyel Ita Wegman egyrészt Steiner halála után is folytatta az általa rábízott feladatokat, másrészt azok a személyes és szakmai különbségek, amelyek lehetetlenné tették az elmélyült megbeszélést a vezetőségi kollégákkal, a Goetheanum vezetőségében és a társaság tagságában világszerte egyre növekvő feszültséget eredményezett. Ez a feszültség tíz évvel később abban csúcsosodott ki, hogy az 1935. április 14-i dornachi közgyűlésen Ita Wegmant felmentették vezetőségi és szekcióvezetői munkájából.

Erre ő minden védekezés nélkül, a jogairól lemondva, visszavonult a feladataitól, és szabadon dolgozott tovább az antropozófus orvoslás mozgalmának kibontakoztatásáért. 1935. szeptember 27-én a következőket mondta az éves őszi munkára az arlesheimi klinikára érkező orvoskollégáknak: „A szellemi Goetheanumban minden ember számára van hely”, s hogy reméli, hogy eljön az idő, amikor tisztázódnak a félreértések, és „újra szeretetben és békében fogunk tudni együtt dolgozni” (Zeylmans, 3. kötet, 129. o.).

(A portré befejező részét később közöljük.)

Írta: Michaela Glöckler

Fordította: Korcsog Balázs

 

Forrás: Bodo von Plato (szerk.): Anthroposophie im 20. Jahrhundert (Antropozófia a 20. században). Verlag am Goetheanum, 2003.

 

(A magyar változat a TRINITUM-ban készült)

Utolsó frissítés ( 2020. november 12. )
 
< Előző   Következő >