„Ha megnézzük, hogy a földi civilizációban miként tevékenykedett Francis Bacon Anglia lordkancellárjaként, akkor azt kell mondanunk: e tevékenységen érződik, hogy egy beavatott állt mögötte. Az irodalomtörténészek Baconnel és Shakespeare-rel kapcsolatos teljesen felszínes vitája üresen cseng, amikor is mindenféle érveket hoznak fel annak bizonyítására, hogy valójában nem is Shakespeare, a színész írta a nevéhez fűződő drámákat, hanem Bacon, a filozófus és államférfi.

Mindazok a törekvések, amelyek külső szempontok alapján keresnek hasonlóságot Shakespeare drámáinak és Bacon filozófiai műveinek gondolkodásmódja között, teljesen elhibázottak, hiszen meg sem közelítik a dolog lényegét. Az igazság ugyanis az, hogy Bacon, Shakespeare, Jakob Böhme és még valakinek a munkásságában valójában egy beavatott szólalt meg, mind a négyükön keresztül. Szellemi rokonságuk onnan ered, hogy voltaképpen mindannyian ugyanabból a forrásból merítenek. De a külsődleges érveket felhozó emberek természetesen nem beszélnek arról a beavatottról, aki mögöttük állt. Ezt a beavatottat - a többi modern beavatotthoz hasonlóan - eléggé kellemetlen emberként írják le a történelemben. Pedig nem csupán az volt. Noha külső cselekedeteiben ilyesmi is előfordult nála, ő mégis olyasvalaki volt, akiből roppant nagy erők indultak ki, és valójában ezekre az erőkre vezethetők vissza Bacon filozófiai művei, Shakespeare drámái, valamint Jakob Böhme írásai és a jezsuita Jakob Balde művei is.” (GA 236)

De ki volt ez a személyiség?

A rózsakeresztesség Európában 1604-től 2012-ig

2007. április 10. és 13. között az Emerson College-ban ezzel a címmel rendeztek tanácskozást, amelynek középpontjában a Rudolf Steiner által Ludwig Polzer-Hoditz grófnak adott szellemi „végrendelet” - a két János, illetve Demetrius és Kaspar Hauser kilétének - kérdései álltak.

Richard Ramsbotham a két János individualitásának titkát világította meg: ők az emberiség két áramlata (a Káin- és az Ábel-áramlat) között egy sajátos, közbülső (középső) áramlatot képeznek. A szellemtörténet különböző személyiségeit sorolhatjuk a két ellentétes áramlatba: Jakob Böhmét, Goethét és Shakespeare-t az Ábel-áramlatba, Szép Fülöpöt, VIII. Henriket és Cromwell Olivért viszont a Káin-áramlatba sorolhatjuk. Francis Bacon -, akit Shakespeare-hez hasonlóan I. Jakab inspirált - mindkét áramlattal összeköttetésben állt.* A kiegyenlítő-kiegyensúlyozó hatású - maga Krisztus által életre hívott - János-áramlat ma az antropozófiában jut kifejezésre (lásd az első Goetheanumot mint János-épületet). (Das Goetheanum, 2007/17.)

„Bacon mellett egy másik személyiséget is látunk a nyugati világban, aki szintén nagy hatással volt az újkori civilizációra: Shakespeare. Azok számára, akik képesek tanulmányozni a szellemi életet, a baconizmus és a shakespeare-izmus ugyanarra a forrásra utal, amely kívül állt ugyan a földi világon, de mégis képviseltette magát benne. (…) Tudjuk, hogy Bacon és Shakespeare inspirációja egyazon forrásból fakad. (…) És ahonnan Bacon és Shakespeare inspirációja ered, teljesen ugyanabból a forrásból, sőt ugyanattól a beavatott személyiségtől indul ki Közép-Európa irányába Jakob Böhme és a délnémet Jakob Balde szellemi áramlata is. (…) Gondoljunk csak bele, milyen figyelemreméltó dolgok rejlenek annak mélyén, hogy a baconizmus és a shakespeare-izmus, illetve Böhme és Balde művei mind ugyanabból az inspiráló forrásból fakadnak.” (GA 196)

„Már többször beszéltem arról, hogy a színtiszta brit filozófust, Francis Bacont -, akit úgy jellemeztem Önöknek, mint az újkori materialista gondolkodás megalapozóját - ugyanabból a forrásból inspirálták, mint Shakespeare-t, aki azután olyan erős hatással volt Közép-Európára, ahogy azt már kifejtettem. És ugyanebből a forrásból inspirálták Jakob Böhmét, aki ezt az egész inspirációt átültette a közép-európai lélek szubsztanciájába, és szintén ugyanebből a forrásból kapta az inspirációt a délnémet Jakob Balde is. (…) A brit birodalom egyik legnagyobb, leghatalmasabb szelleme maga is egész közel állt ahhoz, hogy szembeszálljon a brit birodalom pusztán anyagias szellemiségével: és ez I. Jakab volt. I. Jakab azzal visz új elemet a brit birodalomba, hogy beleoltja a brit nép szubsztanciájába azt az impulzust - és maradandóan oltja bele, hiszen a brit nép szubsztanciája ettől kezdve mindig rendelkezni fog vele -, amit a brit népnek nem szabad elveszítenie, ha nem akar teljesen elmerülni a materializmusban. Ám az, amit I. Jakab ekkor beleoltott a brit népbe, földalatti csatornákon keresztül az európai kultúra egészével összeköttetésben áll. Itt egy jelentős misztérium előtt állunk.” (GA 174)

Shakespeare a német szellemi életben

„A nagy Shakespeare a 18. századtól kezdve és a 19. század folyamán teljesen német költővé válik, mivel [a német szellemi és kulturális élet] teljes egészében magába fogadja, mintegy felszívja magába őt. Shakespeare-t bizony nem csupán „fordítják”, hanem teljes mértékben asszimilálják, beolvasztják: Shakespeare mintegy benne él a német szellemi életben. Nagyon is érthető okokból [ekkor éppen 1917 elején, az első világháború kellős közepén járunk] nem akarom azt mondani, hogy Shakespeare ma sokkal inkább a német szellemi életben él tovább, mintsem az angolban. De tekintsük csak át egyszer a maga egészében azt a fejlődést, amely Elias Schlegellel, az első Shakespeare-fordítás készítőjével kezdődött, azon keresztül, hogy milyen finom lelkülettel hatja át Shakespeare szelleme Lessinget, és azon az elragadtatott lelkesedésen át, amit a 18. század német naturalistái és Goethe tápláltak Shakespeare iránt, egészen azokig a kitűnő - nem mondhatjuk, hogy fordításokig, hanem - német Shakespeare-adaptációkig, azokig a ragyogó átdolgozásokig, amelyeket a Schlegel fivérek és Tieck készítettek, és így tovább, egészen napjainkig. Shakespeare a német népben él [mintegy a német nép „házában” lakik]. És én magam is, amikor Bécsbe kerültem, és a természettudományi tanulmányaim mellett irodalomtörténeti előadásokat is hallgattam, és az első előadásokat, amiket meghallgattam, éppen Schröer tartotta, aki akkor azt mondta, hogy a három legjelentősebb német költőről fog beszélni: Schillerről, Goethéről és - Shakespeare-ről! Ez persze nem jelenti Shakespeare kisajátítását, hiszen őrá még a németek sem tarthatnak igényt. De mindez azt példázza, hogy e szembenállás ugyanakkor más szinten teljes együttműködést jelent.” (GA 174)

I. Jakab személyisége

„I. Jakab angol királyban egy egészen rendkívüli beavatott lélek lakozott.” (GA 169)

Rudolf Steiner a Történelmi szimptomatológiáról szóló előadássorozatában mélyrehatóan vizsgálta I. Jakab összetett személyiségét. „A tudati lélek impulzusának nyugat-európai felbukkanása szempontjából különösen jelentős az egyik személyiség, mind egyéni fejlődése, mind pedig az újkori történelemben betöltött szerepe miatt. (…) Ezt a figyelemreméltó személyiséget a következőképpen jellemezhetjük. Elmondhatjuk, hogy rendkívül bőkezű volt, valódi, mély hálaérzés töltötte el minden iránt, amit ismeretként fogadott magába, rendkívül hálás volt mindazért, ami mint jóság az emberek részéről áramlott felé. Tanult ember volt, korának szinte minden tudását egyesítette magában, és rendkívül békeszerető módon elfordult a világi küzdelmektől. Uralkodóként csak az az eszmény foglalkoztatta, hogy a világban béke legyen. Döntései és akarati impulzusai kimondottan bölcsek voltak, és kifejezett hajlama volt arra, hogy barátságos legyen az emberekkel. Így lehetne jellemezni ezt a személyiséget. Ha egy kicsit egyoldalúak vagyunk, és ha csak külsőleg, a felszínen nézzük a dolgokat, úgy, ahogyan a történelemben megnyilvánulnak, akkor így jellemezhetjük.

De ha a másik irányban vagyunk egy kicsit egyoldalúak, akkor a következőképpen is jellemezhetjük őt. Elmondhatjuk, hogy rettentő pazarló volt, fogalma sem volt arról, hogy mennyit költekezhet és mennyit nem. Pedáns volt, igazi professzor szellem, aki mindenütt azt vitte bele a tanultakban, ami absztrakt volt és pedáns. Kislelkű ember volt, kislelkű jellem, aki mindenünnen visszahúzódott, ahol valamit bátran és derekasan meg kellett volna védeni, és kishitűségéből kifolyólag inkább a békét részesítette előnyben. Alattomos volt, aki mintegy áttekergődzött az életen, miközben igen okosan átsiklott a nehézségek között. Olyan ember volt, aki úgy keresett kapcsolatot a többi emberrel, ahogyan a gyerekek barátkoznak. Barátságaiban volt valami kimondottan gyerekes elem, ami mások fanatikus tiszteletébe, illetve mások tisztelete általi romantikus önimádatába csapott át.

Ha csak egy kicsit is egyoldalúak vagyunk, akkor máris az egyik vagy a másik jellemzést mondjuk el róla. És tényleg voltak olyanok, akik az egyiket, olyanok is, akik a másikat, és olyanok is, akik mindkettőt elmondták róla. Mindezzel I. Jakab külső történelmi személyiségét írtuk le, azt, hogy miként élte le az életét, amikor 1603-tól 1625-ig Angliában uralkodott. Lehet úgy is beszélni róla, ahogyan előszörre, de lehet úgy is, ahogyan másodszorra tettem, és mindkettő pompásan illeni fog rá. Akár az egyiket, akár a másikat mondjuk el róla, azzal még korántsem ismerjük meg sem azt, ami valójában benne élt, sem pedig azt, ami együtt jár az emberiség újkori fejlődésével. (…)

I. Jakab úgynevezett uralkodó volt Angliában a 17. század elején, de valójában egy rejtélyes alakként áll előttünk annak az időszaknak a közepén, amely az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszak elejétől a döntő fontosságú 19. századig tart. Itt még nem feladatom, hogy az I. Jakab személyével kapcsolatos titkokról beszéljek - ez csak később történhet majd meg. Ma ez még nem lehet a feladatom, de már most utalnom kell arra, milyen figyelemreméltó helyet foglal el I. Jakab az újkori történelem folyamatában. Elmondhatjuk, hogy olyan ember volt, akit valójában minden irányból csak ellentmondásosan jellemezhetünk, ahogyan ezt kétféleképpen is megkíséreltem. A legjobb és a legrosszabb dolgokat is el lehet mondani róla, attól függően, miként akarjuk őt beállítani. (…) Ha azonban kissé mélyebbre tekintünk, és az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszakot a tudati lélek születésének szempontjából vizsgáljuk, akkor azt látjuk, hogy olyan személyiség volt, aki mélyen átélte a tudati lélek korával kapcsolatos radikális ellentmondásokat. (…)

Karmájánál fogva mindenkinek van valamilyen feladata. I. Jakab feladata éppen az uralkodás volt.” (…) De „I. Jakab uralkodóként is úgy állt a maga helyén, mint aki egy olyan öltözéket visel, ami egyáltalán nem illik rá. (…) Ha I. Jakab figyelemreméltó személyiségét szimptomatikusan vesszük szemügyre”, akkor azt látjuk, hogy „ő teljes mértékben és tökéletesen az új korszak embere volt, de egyúttal a személyiség összes ellentmondásával állt benne az új korszakban. És nem volt igaza azoknak, akik úgy jellemezték őt, ahogyan első ízben tettem, és azoknak sem, akik a másik oldalról jellemezték, de még a saját könyveinek sem volt igaza, mert az sem vezet el bennünket közvetlenül a lelkéhez, amit ő maga írt. Ha tehát nem ezoterikusan vizsgáljuk, akkor nagy rejtélyként áll a 17. század elején, éppen azon a ponton, amely bizonyos szempontból a legradikálisabb módon mutatja meg az újkor impulzusának feltörését. (…) I. Jakab tehát a személyiség összes ellentmondásának mintegy a korabeli megtestesítője volt.” (GA 185)

(2008. április 23-27.)

* Richard Ramsbothamnak e témában nemrég egy könyve is megjelent a bázeli Perseus Kiadónál: I. Jakab: Shakespeare és Bacon inspirátora (Adalék a Shakespeare műveinek szerzősége körüli vitához).