A Tamás-motívum
Rudolf Steiner földi életének
utolsó napjaiban
(Friedrich Eckstein ifjúkori barátsága és Albert Steffen korábbi inkarnációja)
Az 1925-ös esztendő márciusának utolsó napjaiban Rudolf Steiner a betegágyán feküdt a dornachi asztalosműhely műtermében. Ez egy nagy belmagasságú helyiség volt, ahová felülről jött a fény. A fekhely lábánál állt a magasba emelkedve az a szoborcsoport, melyet Steiner tanítványának, Edith Maryon szobrásznőnek a segítségével fából faragott ki, s amely az „Ember-ség” képviselőjét (az ember valódi mivoltának megtestesítőjét) ábrázolja, amint az ellenerők: Lucifer és Ahriman között halad keresztül. Rudolf Steiner önéletrajzi visszaemlékezésein dolgozott, melyek Életutam címmel, heti rendszerességgel jelentek meg a Das Goetheanum hasábjain, és amelyeket Steiner halála után könyv alakban is kiadtak. Az asztalokon és állványokon könyvek és folyóiratok hevertek, s minden bizonnyal Friedrich Eckstein egyik könyve is köztük volt, akiről Steiner meleg szavakkal emlékezett meg önéletírásának 1925. január 25-én közzétett fejezetében, mire Eckstein hálája jeléül még 1925 márciusában „szívélyes üdvözlettel” küldte el neki az Emlékezések Anton Brucknerre című könyvét, a következő ajánlással: „Szellemi boldogságunk régmúlt napjainak emlékére.”
Ez egy melegszívű üdvözlet volt Steiner számára, mely felébresztette benne Bécsben töltött ifjúkorának azokat az élményeit, melyeket az Ecksteinnel való találkozása idején élt át. E találkozás jelentőségét a saját fejlődése szempontjából Rudolf Steiner egy 1890 novemberének végén Ecksteinhez írott levelében csupán egyetlen egy másik élményével tartotta egyenértékűnek abból az időszakból, s azzal említette egy lapon, erről a másik élményéről azonban hallgatnia kell. „Két olyan eseménye van az életemnek - írja Steiner -, melyeket létem legfontosabb eseményei közé sorolok, s amelyeknek a megtörténte nélkül én magam is egészen másvalaki lennék. Az egyikről nem beszélhetek, a másik viszont az a körülmény, hogy Önt megismertem.”
Kétség sem férhet hozzá, hogy e két esemény közül az elsővel Rudolf Steiner a Mesterével való találkozására kívánt utalni, melyre tizenkilenc éves korában került sor, s amelyről később Edouard Schurének számolt be.
Friedrich Eckstein a régi okkult hagyományok ismerője és bizonyos szempontból maga is okkultista volt. Az irodalom terén sok fáradságos keresgéléstől kímélte meg Steinert, és Wilhelm Rath szerint ő volt az, aki felhívta a figyelmét Goethe Meséjére. Ecksteinnek mindazonáltal az volt a meggyőződése, hogy az okkult tudást továbbra is titokban kell tartani, s ezért nem volt képes sem arra, hogy támogassa Steiner más irányú elképzeléseit a századfordulón, sem pedig arra, hogy kövesse őt a szellemtudomány kialakításában. Ám e különbségükön túl Eckstein minden bizonnyal ráérzett Steiner nagyságára és jelentőségére.
Ecksteinnek ehhez „a szellemi boldogság régmúlt napjaira” emlékeztető köszöntéséhez egy másik üdvözlet is társult 1925 márciusának ezekben az utolsó napjaiban - még távolabbi időkből, amikor nem csupán a szellemi boldogságban volt részük, hanem hosszú éveken keresztül folytatott kemény szellemi küzdelmekben is. Ez az üdvözlet nem a messzi Bécsből, hanem Steiner legközvetlenebb környezetéből érkezett.
Rudolf Steiner életének utolsó napjaiban Albert Steffen is a néhány rendszeres látogatója közé tartott: ő volt az Antropozófiai Társaság helyettes vezetője és a Das Goetheanum hetilap szerkesztője. Steffen mindennap este öt órakor léphetett be a műterembe.
Steffen ezen az estén tehát ezzel a festménnyel lépett Steiner betegágyához. Erről a következőket írja: „Megmutattam neki a képet, mire ő rögtön azt mondta, hogy »igen jól ismerem ezt a festményt. Utolsó párizsi előadóutam során láttuk is a Louvre-ban.« Steiner hosszasan szemlélte a képet, és az volt az érzésem, mintha a fénykép az ő átszellemült gondolataiban fénnyel és élettel telítődött volna.”
Rudolf Steinert tehát életének utolsó napjaiban két ízben is jelzésértékű módon, két különböző sorskapcsolatából eredően is kívülről terelték afelé, ami e konkrét földi életén túlmutatóan a saját spirituális fejlődési folyamata szempontjából a legfontosabb. Eckstein üdvözlő szavai a vele, illetve a Mesterével való találkozásának időszakát, Gozzoli festménye pedig a kései középkor idejére tehető előző földi életében kifejtett tevékenységének eredményét elevenítette fel, mintegy annak átfogó összegzését keltette életre benne. Steffen, aki Steinernek a jelenlegi inkarnációjáról szóló visszaemlékezéseit hétről hétre megjelentette nyomtatásban, nem sokkal Steiner halála előtt egy olyan képet nyújtott át neki, amely Tanítójának előző földi életét ábrázolta.
Semmi sem utal arra, hogy Albert Steffen ekkor már tudott volna Tanítójának középkori megtestesüléséről. Megérzés volt talán, amely arra késztette, hogy elvigye neki Gozzoli festményét? Steffen nem csupán hallgatója volt Rudolf Steiner 1920 Pünkösdjén Aquinói Tamásról tartott előadásainak, hanem összefoglalókat is közzétett róluk a Das Goetheanumban, s ez még inkább felkeltette az érdeklődését Aquinói Tamás alakja iránt. Ezenkívül 1925 tavaszán egy elbeszélést is írt Aquinói Tamás haláláról. Albert Steffen költői lelkülete megsejtett valamit, amivel tudata még nem volt teljesen tisztában.
Bizonyosan tudható, hogy Rudolf Steiner szinte napra pontosan egy hónappal Albert Steffen e látogatása előtt a betegágyán teljesen tudatos kijelentést tett Steffen korábbi megtestesülésével kapcsolatban: 1925. február 27-én hívta fel az éppen euritmiai körúton lévő hitvese és munkatársa, Marie Steiner-von Sivers figyelmét Albert Steffen reinkarnációs hátterére. Marie Steinernek nehézséget jelentettek Steffen költeményei, Rudolf Steiner ezért egy olyan szempontot akart megmutatni neki, amelyből kiindulva Marie Steiner jobban megérthetné Albert Steffent és költészetét. Rudolf Steiner a következő szavakkal kezdte az Albert Steffen karmikus hátterére vonatkozó utalásait: „Steffent akkor érthetjük meg, ha úgy tekintünk rá vissza, mint Giottóra.”
Albert Steffen ekkor már tudott arról, hogy korábbi inkarnációjában Giottóként testesült meg. Giotto Danténak volt a barátja, Dante pedig ismerte és nagyra becsülte Aquinói Tamás írásait. Éppen egy hónap telt el e levél és a között a nap között, amikor Steffen Gozzoli festményével kereste fel Steinert. Ez az időtartam pontosan megfelel az emberi étertest ritmusának. Vajon Steffen öntudatlanul átélte volna, mikor Rudolf Steiner Steffen korábbi inkarnációját először hozta Marie Steiner tudomására, s így egy hónappal később mintegy működésbe lépett benne a Giottóhoz fűződő közvetlen és az Aquinói Tamáshoz való közvetett kapcsolata, s ennek alapján érlelődött meg benne az elhatározás, hogy Gozzoli festményét elvigye megmutatni Steinernek?
Thomas Meyer Rudolf Steiners «eigenste Mission». Ursprung und Aktualität der geisteswissenschaftlichen Karmaforschung [Rudolf Steiner „legsajátabb küldetése”. A szellemtudományos karmakutatás eredete és időszerűsége] című könyvének 1. fejezete. Megjelent a bázeli Perseus Kiadónál, 2009 áprilisában. Fordította: Korcsog Balázs
Thomas Meyer könyvének első fejezetei:
(1) A Tamás-motívum Rudolf Steiner földi életének utolsó napjaiban (Friedrich Eckstein és Albert Steffen)
(2) Egy életrajz mint a világrajövetel szellemi segítője (Karl Werner könyve Aquinói Tamásról)
(3) Egy „rendkívüli jelentőségű” esemény (Rudolf Steiner első „okkult összélménye”)
Következik:
(4) Találkozás a Mesterrel (Három sorsdöntő bécsi találkozás: Schröer, Koguzki és a Mester)