Novalis Szellemtudományi és antropozófiai folyóirat - Schiller-Tagung am Goetheanum (Vorträge von Sergej Prokofieff und Peter Selg)

Amit máskülönben főként a művészetből ismerünk, nevezetesen hogy az élmények elmélyítésének lehetőségét kínálja az embernek, azt ezúttal leginkább az előadások során lehetett átélni. Az előadók, Szergej Prokofjev és Peter Selg Schiller életével és műveivel foglalkoztak - mindketten a maguk módján: Selg Schiller gyermek- és ifjúkoráról beszélt, Prokofjev pedig a költő munkásságának utolsó éveiről és haláláról. Selg és Prokofjev is úgy beszélt, mintha közvetlenül Schiller életéből merítene, s így hatalmas történelmi és szellemi összefüggéseket vázoltak fel nekünk.

Peter Selg Schiller születés előtti állapotától gyermekkora belső világán át vezetett bennünket addig a Schiller fejlődésében bekövetkezett törésig, melyre életének 14. évében került sor, amikor egy úgynevezett katonai növendékiskolába kellett belépnie. Schiller itt gyakran a betegszobában keresett menedéket, hogy éjjelente olvasni tudjon. A költő később egy belső átalakuláson ment keresztül, amikor jogi tanulmányait orvosi stúdiumokkal váltotta fel. Ez a változás elsősorban Jakob Friedrich Abel professzorral állt összefüggésben, akinek 1776 Karácsonyán elmondott beszédének szavai úgy hangzanak, mintha Schillerről szólnának - vagy talán éppen Schillernek köszönhetőek: „A zseni oly magasan szárnyal a föld fölött, mint a pompás sasmadár, s a Nap útját járja.”

Peter Selg a Wallenstein című drámatrilógia példáján mutatott rá Schiller azon képességére, amelynek révén képes volt fényt deríteni a történések magasabb rendű igazságára. Miközben ugyanis Schiller költői módon kutatta Wallenstein alakját, azalatt fedezte fel, hogy a nagy hadvezér nem volt áruló, aminek akkoriban tartották őt. Wallenstein lényének persze voltak sötét oldalai, a hatalomvágy például, amellyel Schiller Max Piccolomini általa kitalált figuráját állította szembe.

Peter Selg fejtegetéseiből az is világossá vált, milyen szerepe volt Goethe segítségének a Wallenstein-dráma létrejöttében. A két költő barátsága tehát úgy áll előttünk, mint olyan barátság, amelyért előbb meg kellett küzdeniük. Schiller ehhez azáltal tette meg a döntő lépést, hogy leküzdötte a „nagyobbal” szembeni irigységét, hogy eljuthasson Goethe valódi lényéhez. Ez is azt mutatja, hogy létezik olyasfajta megismerés, amely képes az ember lényének mélyére hatolni. Az odáig vezető út azonban hosszú és fáradságos, s a lélek tökéletlenségei szörnyetegként leselkednek ránk. És mi túl gyakran hagyjuk magunkat elijeszteni, a félelem elveszi a bátorságunkat az előrelépéstől, s így azok maradunk, akik voltunk, a másik ember pedig idegen marad a számunkra.

S ezzel már Szergej Prokofjev fejtegetéseinél járunk, amelyekből kiderült, hogy az imént bemutatott út egyúttal a Krisztushoz vezető utat is jelenti. Schiller ezen az akarati úton járt, mivel felülkerekedett veleszületett idealizmusán, és egy saját maga által elsajátított idealizmust vívott ki magának. Hogy Schiller végig tudott menni ezen az úton, azt bátorságának, feltétlen igazságszeretetének és annak a ténynek köszönheti, hogy képes volt magát szabaddá tenni önmagától.

Schiller ifjúkorában és a halálos ágyán

Prokofjev rámutatott annak mélységes tragikumára, hogy Schillernek oly korán meg kellett halnia, és hogy ennek oka Rudolf Steiner szerint nem a költő karmájában keresendő. Prokofjev szerint ha Schiller Demetrius című drámáját színre vitték volna Németországban, akkor nem történt volna meg a Kaspar Hauserrel véghezvitt manipuláció. A badeni trónörökös akkor elfoglalhatta volna jogos örökségét, és ennek messzemenő következményei lettek volna Közép-Európára mint (Prokofjev szavaival) „az egyetemes kultúra szellemi középpontjára” nézve, s így az antropozófia jövője szempontjából is.

De vajon - tette föl a kérdést Prokofjev - Schiller elérte-e célját, a beavatást? Igen. Napokig elhúzódó haláltusája során Schiller találkozott Krisztussal. És ezt az élményét - a küszöbről újra meg újra visszatérve a testébe - világosan kifejezésre is tudta juttatni. Schiller tehát jövendő inkarnációjában együtt fog működni az új kereszténységgel.

A tanácskozáson elhangzottakat összegezve: ha sikerül felismernünk Schiller valódi szellemét - ami nem megy egyszerre, hanem csak a vele való kitartó foglalatoskodás során következik be -, akkor Schiller-szakértőkből egyrészt a költő útitársaivá, másrészt a bajtársaivá válhatunk. És ennek megint csak döntő hatása lenne az antropozófia szellemi impulzusának jövője szempontjából. Schiller sorsa ugyanakkor azt is világosan megmutatja nekünk, milyen nehéz Michael mint korszellem oldalán harcolni az ellenerőkkel, hogy micsoda változóképességre és átalakulási erőkre van szükségünk ahhoz, hogy ne bukjunk el ebben a küzdelemben, és hogy micsoda szellemi „felhajtóerő” kell ahhoz, hogy bátran haladjunk tovább a Krisztus felé vezető akarati úton.