Rudolf Steiner

Richard Wagner a

szellemtudomány fényében

A berlini Wagner-ciklus

(1905. március-május)

A nibelung gyűrűje (I.)

Egy másik ősrégi mondai anyagot dolgoz fel Richard Wagner A nibelung gyűrűje című zenedrámájában. Ebben olyan ősi germán mítoszokról van szó, melyekben annak a népcsoportnak a sorsa élt benne, amely a nagy atlantiszi özönvíz után az atlantiszi népesség maradványaként terjedt szét Európán és Ázsián át, és az Atlantisz utáni időszak elindítója lett. E mondákban a nagy beavatott, Wotan, az áz-isten emlékezete él. Wotan az atlantiszi idők beavatottja, ahogyan az északi istenek mind nem mások, mint régi, nagy beavatottak.

A Siegfried-monda Wagner-féle feldolgozásában három szintet különböztethetünk meg világosan. Az első szinten a mű a modern világot veszi szemügyre. Richard Wagner számára az emberek a mai világ napszámosaivá váltak. Wagner látja az újkori ember és a középkor embere közti óriási különbséget. Amit manapság az emberek munkaként végeznek, az jórészt gépies, mechanikus munka, míg a középkori világban minden munka az emberi lélek kifejeződése volt. A ház, a falu, a város, a bennük zajló élet, mind bölcsen volt kialakítva, s az ember örömét lelte benne. Ma ugyan mit jelentenek nekünk a raktáraink, üzleteink, városaink? Milyen kapcsolatban vannak a lelkünkkel? A ház akkoriban egy művészi eszménykép kifejeződése volt. Az egész városkép, a város szívében a piactérrel és a mindent uraló dómmal, amihez minden igazodott, mind-mind a lélek kifejeződése volt. És ezt az ellentétet érzékelte Wagner. Ezért művészetében arra törekedett, hogy olyasvalamit állítson elénk, ami legalább egy területen hagyja teljes egészében megjelenni az embert. Wagner a teljes, összhangban lévő embert kívánta bemutatni Siegfried alakjában, szemben az ipar napszámosával.

A bayreuthi Festspielhaus, az ünnepi játékok otthona

Nagy szellemeink mindig így éreztek, így érzett Goethe, s így Hölderlin is, aki ezt a következő szavakkal fogalmazta meg: „Kézműveseket látsz, s nem embereket, filozófusokat, s nem embereket, papokat, s nem embereket, urakat és szolgákat, ifjakat és öregeket, de sohasem embereket.” Ám a külső életben nem volt lehetőség a visszatérésre, hiszen nem lehet visszaforgatni egész addigi fejlődésünket. Ezért akarta Wagner, hogy a művészetnek legyen egy temploma, melyben az összművészeti alkotás (Gesamtkunstwerk) a hétköznapi életük fölé emeli az embereket. Az új korszaknak épp azért volt szüksége egy ilyen lélekemelő helyre, mivel a modern élet oly töredezetté vált, s darabjaira hullott szét. Ez volt az első gondolat, mely a Siegfried-költemény kapcsán Wagnert foglalkoztatta.

Ám a mondának egy második szintje is megjelent Wagner lelki szemei előtt, amikor alámerült megérzéseinek még mélyebb rétegeibe. A korai középkorban bekerült a német költészetbe egy ősi monda: A wibelungok. Egy ilyen mondában akkoriban benne élt a néplélek legmélyebb érzülete. Csak az képes fogamat alkotni arról, hogy mi élt akkoriban az emberek szívében, aki valóban tanulmányozza a nép lelkületét. Az ilyen mondákban mélységes, nagy igazságok fejeződtek ki. Így például a Nagy Károlyról szóló mondákban is, melyek nem a mai értelemben vett történelmi beszámolók a császárról, hiszen akkoriban még sokkal mélyebben beleláttak a régi összefüggésekbe. A frank királyi nemzetség tagjaiból e mondákban a későbbi Atlantisz utáni időszak ősatyái lettek. A wibelungok olyan papkirályok voltak, akik nem csupán saját birodalmaikról gondoskodtak, hanem egyúttal szellemi befolyással is rendelkeztek. Ezekben a mondákban letűnt nagy idők emléke élt. Ilyen szempontból Nagy Károly Rómában történt megkoronázását is valami különösen fontos eseménynek tekintették. Az ősidőkben a wibelungok felszentelt papkirályok voltak - ennek emlékezete élt tovább a német császármondákban, melyek Wagnert is foglalkoztatták.

Barbarossa és hollói

Wagner számára úgy tűnt, hogy létezik egy alak, akiben különösképpen megmutatkozik az ellentét az anyagias szemléletű újkor és a szellemi világgal még összeköttetésben álló középkor között. A Barbarossa-monda [a Rőtszakállú Frigyesről szóló történet] volt az, ami Wagnert foglalkoztatta. Barbarossa Frigyes személyében is egy nagy beavatott jelenik meg előttünk. Azt beszélik róla, hogy napkeleti hadjáratáról, az ottani beavatottaktól hozta magával a magasabb rendű bölcsességet és tudást - a szent Grált. A 12-13. századi monda szerint a császár elvarázsoltan ül egy hegy [a Kyffhäuser] belsejében, s hollói visznek hírt neki a világ dolgairól. A hollók a misztériumok réges-régi szimbólumai. A perzsa misztériumok nyelvén a beavatás legalsó fokát jelentik: a hollók tehát a magasabb fokú beavatottak hírnökei. Mi volt a küldetése ennek a beavatottnak? Richard Wagner azt kívánta bemutatni, miként váltja fel a régi időket az új korszak a maga tulajdonviszonyaival. Ami korábban érvényes volt, az visszahúzódott, úgy, mint Barbarossa. Wagner számára úgyszólván a beavatottak működése öltött testet Barbarossa Frigyes alakjában.

Wotan és hollói

Ez a gondolat is beragyogja A nibelung gyűrűjét, mely első szinten inkább felületesen, most pedig mélyebb alapokon is a középkor mélységes világszemléletének kifejeződésévé válik, melyben egy új kultúra hajnala mutatkozik meg. Wagner azonban még mélyebben próbálja megragadni ezt a gondolatot: Barbarossa Frigyes helyett végül Wotan figuráját választja, az ősi germán istenekről szóló mondák végtelenül mély, intuitív feldolgozásával. Ezek a mondák az atlantiszi kultúra végét mutatják be, hogy miként váltotta fel a negyedik, atlantiszi időszakot az ötödik, Atlantisz utáni időszak. Ez ugyanakkor az értelem kialakulásának is az időszaka: az emberi értelem és az öntudat kibontakozásáé, mellyel az atlantisziak még nem rendelkeztek. Ők még egyfajta tisztánlátó állapotban éltek. Csak az atlantiszi időszak ötödik szakaszában, az ős-szemitáknál alakultak ki az értelmes gondolkodás első elemei, melyek aztán tovább éltek az Atlantisz utáni időszakban. Ekkor jelenik meg az öntudat, az éntudat. Az atlantiszi ember még nem nevezte olyan határozottan „én”-nek önmagát, mint a rákövetkező, Atlantisz utáni időszak emberei. Atlantisz pusztulása után áthozzák [Európába] ezt az ősi kultúrát: az európai emberek az atlantisziak kései utódai. Ám ekkor ellentét alakul ki az átlagemberek szellemi műveltsége és azok között a beavatottak között, akik rejtett módon, titokban tevékenykednek, és a külső értelmet inspirálják.

Nibelheim törpéi az éntudat hordozói. Richard Wagner ellenfelekként állítja szembe egymással Wotant, a régi atlantiszi beavatottat, és Alberichet, az Atlantisz utáni időszak beavatottját, az önzés hordozóját, az egoizmus képviselőjét a nibelungok törpenemzetségéből. Az aranynak nagy jelentősége és mély értelme van a misztikában. Az arany a fényt jelenti: a fényt, mely kiárad, s bölcsességgé válik. Alberich az aranyat, a megszilárdult bölcsességet szerzi meg a Rajna mélyéről. A víz mindig a lelkiséget, az asztralitást jelképezi. A lelki elemből születik meg az egó, az arany, az Én bölcsessége. A Rajna folyama annak az új korszaknak a lelkületét fejezi ki, melyben az értelem, az öntudat, az éntudat megszületik. Alberich megkaparintja az aranyat, elragadja a rajnai sellőktől, akik a női elemet, az eredendő tudatállapotot jelképezik.

Wagner lelke mélyén ott élt ez az összefüggés. A Rajna kincse elejének Esz-dúr akkordjaiban erőteljesen érezhető s nagyszabású módon csendül fel az öntudat megszületése, az éntudat felébredése ebben az új korszakban. Ez zeneileg is teljesen át- meg átszövi A Rajna kincsét. Wagner ősi mítoszokat feldolgozó költeményeket elevenített fel, olyan mondákat, melyekben olyasvalami élt, ami erővel és élettel tölti be, s szellemi ritmussal járja át a lelket. Maga az ember és az emberi lét elevenedik meg, csendül fel és hatja át az embert ezekben az ősi mondákban.

Richard Wagner születésének 200. évfordulójára összeállította és fordította: Korcsog Balázs

Kapcsolódó anyagok (Richard Wagner az antropozófia fényében): 

Dornach volt élete álma (Szergej O. Prokofjev találkozása Wagner Lohengrinjével)