Novalis Szellemtudományi és antropozófiai folyóirat - Wagner 200 (Rudolf Steiner Wagner-ciklusa: 4. előadás, 1. rész)

Minél mélyebbre hatolunk Richard Wagner műveibe, annál mélyebbre jutunk teozófiai és misztikus kérdésekben, s az élet nagy rejtélyeiben is. Rendkívül jelentőségteljes dolog, hogy Richard Wagner, miután az európai népek őskorának mind a négy lépcsőfokát bemutatta A nibelung gyűrűje című tetralógiájában, egy elsőrendű keresztény drámát alkotott, azt a művet, amellyel voltaképpen lezárta életművét: a Parsifalt. Wagner egész személyiségén keresztül kell hatolnunk, ha meg akarjuk érteni, mi is él valójában e Parsifal című zenedrámájában.

Wagner már az [18]40-es évektől kezdve fel akarta dolgozni a názáreti Jézus alakját: akart írni egy drámát A názáreti Jézus címmel (melyből fenn is maradt néhány töredék), egy olyan művet, melyben annak a végtelen szeretetnek kellett volna szemmel láthatóvá válnia, amely a názáreti Jézusban működött az egész emberiségért. Wagner ezt akarta megalkotni, ám az alapgondolatnál akkor nem jutott tovább. Az [18]50-es években azután Győztesek címmel írt egy drámatervet. Ezekből a drámákból is láthatjuk, hogy a világszemlélet micsoda mélységeiből merítette e zeneköltő az intuícióit.

Vegyük csak szemügyre röviden a Győztesek című dráma tartalmát: Prakriti, egy csandala, vagyis megvetett kasztból származó leány szenvedélyesen beleszeret Anandába, egy előkelő kasztból származó ifjúba. A fiú azonban lemond minden érzéki-földi szerelemről, és Buddha tanítványa lesz. Wagner elképzelése szerint a csandala lány egy korábbi megtestesülésében a bráhmanák [a papok és tudósok felső] kasztjához tartozott, s akkor gőgös megvetéssel utasította el egy csandala fiú szerelmét. A karmikus büntetése most az, hogy a csandala kasztban szülessen újra. Miután a lány már olyannyira átdolgozta magát, hogy képes volt lemondani szerelméről, ő is Buddha tanítványává lett. Láthatják, hogy Wagner már akkor is teljes mélységében megértette és meg is fogalmazta a karma problémáját, amikor az [18]50-es évek közepén arra az elhatározásra jutott, hogy egy ilyen mélységes és komoly zenedrámát alkosson, mint a Győztesek. Mindezek a gondolatok végül a Parsifalba torkolltak. Ám a Parsifal középpontjában ugyanakkor Krisztus kérdése áll.

A középkor történetének van egy jelentős pontja a 12. és 13. század fordulóján. Ekkor tevékenykedett Wolfram von Eschenbach, aki Parzival misztériumát a középkor legmélyebb szellemiségéből fakadóan, költői formában dolgozta fel. A középkorban a spirituális életet élő emberekben olyasvalami élt, amit beavatott körökben a szerelem dicséretének, a szerelem magasztalásának neveztek. Szerelmi dalnokok, úgynevezett Minnesängerek azelőtt és azután is voltak. Ám nagy különbség állt fenn aközött, amit korábban földi, érzéki szerelemként fogtak fel, és ami később a kereszténységben a megtisztult szerelemként, tiszta szeretetként született meg.

A középkori szellemi élet e fordulópontjának egyik jelentős emléke Hartmann von Aue A szegény Henrik (Der arme Heinrich) című verses elbeszélésében maradt ránk. E mélyen spirituális költeményt áthatják azok a szellemi tanítások, amelyeket a keresztes hadjáratok lovagjai hoztak magukkal napkeletről. Képzeljük el A szegény Henrik tartalmát: egy sváb nemzetségből származó lovag, akinek addig mindig jól ment a sora, elkap egy gyógyíthatatlan betegséget, bélpoklos lesz, s ettől csak egy ártatlan szűz leány áldozati halála szabadíthatja meg. Akad is egy szűz lány, aki hajlandó feláldozni magát érte. El is mennek együtt az itáliai Salernóba, egy híres orvoshoz. Már épp sor kerülne arra, hogy feláldozzák a hajadont, ám az utolsó pillanatban Henrik mégis visszautasítja a lány áldozatát. A szűz lány így életben marad, Henrik pedig felgyógyul betegségéből, s végül összeházasodnak.

Itt tehát ismét az ártatlan szűz lány képével találkozunk, aki feláldozza magát egy olyan emberért, aki addig csak az érzékiségben élt, s most a lány révén menekül meg. A középkor szempontjából itt egy misztérium rejlik. A szerelmi dalnokságot, a Minnesängerséget ama ősi áramlat folytatásának tekinthetjük, amely az európai kulturális fejlődésnek abban a négy egymást követő szakaszában jelent meg, melyekkel azokban a mondákban is találkozunk, amelyeket Richard Wagner dolgoz fel tetralógiájában. A csupán az érzékiségből fakadó szerelemre abban az időszakban úgy tekintettek vissza, mint olyasvalamire, amit az embernek le kell győznie, amin felül kell kerekednie. A Minnesängerségnek, a szerelmi költészetnek a kereszténység magasabb rendű spirituális ereje által megtisztulva, átalakult formában kellett újjászületnie.

Ha meg akarjuk érteni, ami akkoriban történt, akkor az összes tényezőt figyelembe kell vennünk, hogy felidézhessük annak a kornak a jellegét és sajátosságait. Akkor érthetjük meg, mi ösztönözte Wagnert e monda feldolgozására. Létezett egy réges-régi monda, egy ősmonda, melyet a legrégebbi germán népeknél, de némileg más formában Itáliában és más országokban is megtalálhatunk. Világítsuk meg röviden e monda vázát: egy ember megismerte az e világi örömöket, s ennek során behatolt egyfajta föld alatti barlangba, ahol megismerkedik egy rendkívüli bájjal és vonzerővel rendelkező asszonnyal, akivel bizonyos paradicsomi örömöket él át. De aztán elfogja őt a külvilág utáni vágy, s egy idő múlva újból visszatér a hegy belsejéből. Ez teljesen világosan jelenik meg a Tannhäuser-mondában. Ha felidézzük magunkban ezt a mondát, akkor abban szép példáját látjuk annak az ősi szerelmi törekvésnek a germán vidékeken, ama nagy fordulópont előtti időkből, amiről beszéltem: az ember az érzéki világban tevékenykedik, visszavonul a régi értelemben vett szerelmi gyönyörökhöz, melyeket akkoriban Vénusz istennő alakjában képzeltek megtestesülni, s ez a szerelem, mint egyfajta paradicsomi élmény, eltéríti őt a külvilágban való tevékenységtől. - Ám a mondának ebben a formában nincs igazi csomópontja. Semmi sincs benne, ami távlatot nyitna számunkra a magasabb világok felé. E monda tehát a szerelem korábbi felfogásából, a szeretet előző formájából eredt. Később, a szellemi szeretet kialakulásának kezdetén, a kereszténység megjelenésekor, éles megvilágításba akarták helyezni a hajdani időket, s be akarták mutatni az érzékiség paradicsoma és a kereszténység paradicsom-felfogása közti ellentétet.

Ha meg akarjuk érteni Wagnert, akkor még mélyebbre kell hatolnunk. Megvizsgáltuk ötödik földkorszakunkat [az Atlantisz utáni időszakot]. Miután az özönvíz elárasztotta Atlantiszt, egymás után jelentek meg a kultúrkorszakok: az ősindiai, az ősperzsa, azután az egyiptomi-babiloni-asszír-kaldeus, majd a görög-latin, s a római kultúra végeztével kezdetét veszi ötödik kultúrkorszakunk, melyben ma is élünk, s melynek valójában a keresztény Európa szempontjából van jelentősége. Nem mintha Richard Wagner tudta volna mindazt, amit most elmondtam. De tökéletes érzéke volt az ötödik kultúrkorszak világállapotához, és a jelenkor fő feladatát vallásos feladatként fogta fel, s ezt a teozófiában [antropozófiában] sem tudjuk jobban megfogalmazni.

Tudják, hogy e kultúrkorszakok mindegyikét nagy beavatottak inspirálták, s hogy az ötödik atlantiszi kultúra ősinspirációja az úgynevezett ős-szemitáktól eredt. Tudják, hogy amikor Atlantiszt elnyelte az özönvíz, akkor azokat, akik még ezelőtt kivándoroltak, s így túlélték a kontinens pusztulását, azokat Manu, egy isteni beavatott Ázsiába vezette, a Góbi sivatagba. S innen kulturális impulzusok indultak ki először Indián keresztül Elő-Ázsiába, Perzsiába, Asszíriába, Egyiptomba, majd Európa déli részére, Görögországba, Rómába, s később a mi vidékeinkre is.

A történelemben már nem tudjuk nyomon követni azt az első két szemita kulturális impulzust, azokat a kulturális hatásokat, amelyekben az [ős]indiai és az ősperzsa kultúrkorszakok részesültek. De ha a kaldeus-egyiptomi kultúrkorszakot vesszük szemügyre, akkor azt kell mondanunk, hogy akkoriban egy erőteljes szemita impulzus érvényesült: Izrael népe is erről kapta a nevét. A kereszténység is egy ilyen szemita impulzusra vezethető vissza, amely aztán a görög-latin kultúrára is átterjedt. Ha tovább követjük e kulturális impulzusok útját, akkor a mór népek szemita színezetű hatására találunk, akik benyomultak Spanyolországba, így ez az impulzus egész Európában elterjed, s ennek hatása alól még a keresztény szerzetesek sem tudták kivonni magukat. Így terjedt tovább az ős-szemita impulzus egészen az ötödik kultúrkorszakig. Láthatjuk tehát, hogy a nagy áramlatok egyike miként termékenyítette meg öt ízben is az ősi kultúrát.

Dél felől jön az egyik nagy szellemi áramlat, s szembetalálkozik egy másik áramlattal, amely északon bontakozott ki az ősi kultúra négy fázisában, egészen a két áramlat találkozásáig. Egy világias-naiv nép egy délről érkező kultúra hatása alá kerül a 12. és 13. század fordulóján. Az emberek egyfajta spirituális légáramlatként érzékelték az új kultúra benyomulását. Wolfram von Eschenbach teljes mértékben e szellemi áramlatnak a hatása alatt állt.

Tannhäuser mondája az északi kultúrát szimbolizálja, ahol szintén délről érkezik az impulzus. Mindenütt találunk olyasvalamit, amit szemita impulzusnak nevezhetünk. Egy dolgot viszont nagyon is éreztek az emberek: hogy a germán kultúrkorszak egy fejlődési folyamat utolsó szakasza, hogy valami teljesen Újnak kellett jönnie, hogy az ötödik kultúrkorszak számára valami egészen más dolog van előkészületben: ez a kereszténység magasabb rendű küldetése. A kereszténység új formáját akkoriban vágyként érezték az emberek a germán vidékeken: egy új kereszténységnek kellett kialakulnia, teljesen különválasztva attól, amin a kereszténység délen ment keresztül. A kereszténységet mintegy tisztább formában kellett még egyszer megteremteni.

A keresztes hadjáratok idején ellentét alakult ki Róma és Jeruzsálem között. A keresztes lovagok az „Irány Róma!” és az „Irány Jeruzsálem!” csatakiáltások alatt mentek a harcba. Előbbiek a római kereszténységre hivatkoztak, amely csupán egy héj, egy forma volt, utóbbiak viszont egy valódi kereszténységre, melyet helyre akartak állítani, s amelynek számára Jeruzsálem egyfajta szellemi középpontot jelentett. Így képzelték a nagy skolasztikusok, s Dante Isteni színjátékában is így volt Jeruzsálem a középpontban, amelyet azonban inkább szellemi, mintsem fizikai értelemben kell keresni. S így érezték az ötödik kultúrkorszakot a jövő előhírnökének. A régi impulzusok hatása megszűnt, valami teljesen Újnak kellett jönnie, a világkultúra új korszaka vette kezdetét. Ez csupán kísérlet volt az igazi kereszténység megteremtésére, ám ebből a formából, ebből a héjból kellett kihámozni a valódi kereszténység csíráját. A középkor e fordulópontján valaminek a hanyatlását, pusztulását, valaminek a végét élték át az emberek, s ezt jótéteményként fogták fel, de az Új utáni vágyakozásukban ugyanakkor valaminek a kezdetét, valaminek a születését is érzékelték. Mindez benne élt Wolfram von Eschenbachban.

Most vegyük szemügyre az új korszakot. Ha elképzelik ugyanezt az érzést, csak egy olyan korban megújítva, amikor elérkezett a hanyatlás ideje, akkor rátalálnak valamire abból, ami Richard Wagnerben élt. Időközben sok minden bekövetkezett abból, amit az emberek korábban a rasszok és kultúrák hanyatlásaként érzékeltek. Richard Wagner tudatos élete kezdetétől fogva rendkívül erőteljesen átérezte e hanyatlófélben lévő elemet. Sok tünetét és jelét látta annak, hogy a hanyatlás bekövetkezett, s hogy valamilyen átalakulásnak, valami Új kialakulásának kell végbemennie. Azt a káoszt és zűrzavart, amely manapság sok tekintetben körülvesz bennünket, azokat az állapotokat és körülményeket, amelyek között korunkban az alsó néprétegek inkább csak sínylődnek, mintsem élnek, a nagy európai néptömegek nyomorúságát, akik spirituális szempontból teljes sötétségben élek, s el vannak választva mindenfajta műveltségtől - mindezt senki sem érezte át mélyebben, mint Richard Wagner. Ezért lett belőle forradalmár 1848-ban. Wagnert nem közönséges forradalmárként kell elképzelnünk, hanem úgy kell felfognunk őt, hogy lelkére súlyosan ránehezedett a gondolat: ma kezünkben van a lehetőség, hogy közreműködjük a hanyatlás felgyorsításában, s most rajtunk múlik, hogy lefelé vagy felfelé hajtjuk a világ kerekét. Az 1848-as forradalom csak külső alkalom volt Wagner számára.

Ha mindezt így foguk fel, akkor megérthetjük, miként jutott Richard Wagner a rasszokról vallott eszméihez, s hogyan fogalmazza meg őket prózai írásaiban. Vallás és művészet című írásában nagyjából a következőket mondja: odaát Ázsiában, az indiai népben még megvan valami az árja rassz eredendő erejéből. Ott még él valami a spirituális élet magasrendű erejéből, de csupán egy kiválasztott, elit réteg, a brahmánák kasztjának tagjai számára. Az alacsonyabb rendű kasztok ki vannak rekesztve e tanításokból, ám a brahmánák kasztját alkotó tudósok és papok egy igen magas szellemi szintre jutottak, amely az ősi kultúra megnyilvánulása. Ha ezután észak felé tekintünk, akkor Richard Wagner szavaival a következőket látjuk: de hisz’ ott is egy naiv néppel van dolgunk, mely szintén négy fejlődési fokon ment keresztül, egy néppel, amelynek öröme telik a vadászatban, s amelyet úgy kell elképzelnünk, hogy vadászként örömét lelte abban, ha megölhette ellenségeit. - Egy élőlény megölésekor érzett öröm a hanyatlás jele, a dekadencia tünete volt Wagner számára. Mélységes, okkult tény, hogy az élet és a halál különösképpen összefüggésben állnak az ember magasabb irányú, megtisztulási törekvésével és spirituális fejlődésével. Mindaz a szenvedés, amit az ember okoz, minden élet, melyet kiolt, spirituális erőket von el a lelkétől. Itt mindenki olyan kulturális jelenségekre gondolhat, amilyenre akar, egy biztos: minden élet kioltása spirituális erők jogosulatlan megszerzésével jár együtt. Éppen ezért kell életet kioltania annak, aki a „fekete ösvényen”, a „sötét úton” jár. Ez például Mabel Collins Flita című regényében is megjelenik. Egy női fekete mágus története ez, aki meg nem született lelkek életét oltja ki, mert szüksége van rájuk sötét üzelmeihez. Mély összefüggés áll fenn az élet, a halál és az ember spirituális fejlődése között. Olyan lecke ez, amin keresztül kellett menniük s amit meg kellett tanulniuk a népeknek. Némiképp más dolog volt az, amikor egy bizonyos időszakban úgymond naiv módon öltek az emberek: akkoriban úgy képzelték, hogy az áldozat megölésével szert tesznek annak erejére - az ősi germán vadásznépek is ezen a szinten álltak.

A kereszténység megjelenését követően azonban mindez megváltozott. A keresztény tanításnak része az ölés tilalma, az ölés bűnnek számít. Itt kell keresnünk annak a szemléletnek az eredetét is, melynek következtében Wagner szigorú vegetáriánus lett. Számára a hússal való táplálkozás egy kultúra hanyatlásának jele volt, s a felemelkedés egyedüli lehetőségét abban látta, ha az emberek áttérnek egy olyan táplálkozásra, amely többé nem készteti őket gyilkolásra.

Wagner tehát érzékelte, hogy egy új impulzusnak kellett jönnie, s ez ösztönözte őt azokra a fejtegetéseire, amelyekben a zsidóságnak a mai kultúrára gyakorolt hatásával foglalkozik. Wagner nem volt antiszemita abban az ostoba, gyűlölködő értelemben, ahogy azt manapság tapasztalhatjuk, de megérezte, hogy a zsidóság mint olyan, betöltötte szerepét, s hogy a zsidó hatásoknak meg kellett szűnniük, ki kellett aludniuk kultúránkban, s valami Újnak kellett azok helyére lépnie. Ezért szólított fel a megújulásra. Ez összefügg azzal, miként fogta fel jelenlegi kultúránkat. Wagner a következőket mondta: Meg kell különböztetnünk egymástól a kultúra, a rassz fejlődését és a lélek fejlődését. Különbséget kell tennünk köztük, ha meg akarjuk érteni a fejlődés valódi természetét.

Egykor mindnyájan megtestesültünk az atlantiszi időszakban. Miközben azonban a lelkek továbbfejlődtek és előreléptek, magasabbra emelkedtek, addig maga a rassz, az atlantiszi kultúra és embertípus hanyatlásnak indult. Minden továbblépés, felemelkedés ugyanakkor valamilyen hanyatlással, visszafejlődéssel jár együtt. Ha valami nemesebbé válik, akkor másvalami viszont lesüllyed. Különbséget kell tenni az adott időszak lelki- és testi állapota között. Minél inkább hasonlít az ember a rasszhoz, az adott időszak embertípusához, minél jobban szereti, ami időhöz kötött, ami mulandó, s ami az adott kultúra és embertípus sajátos tulajdonságaival van kapcsolatban, annál inkább részesévé válik a rassz hanyatlásának. Minél inkább szabaddá teszi magát és kiemelkedik az adott kultúrára és embertípusra jellemző sajátosságokból, annál több lehetősége lesz lelkének a továbbfejlődésre. Egy olyan szellem, mint Wagner, aki különbséget tesz a lélek fejlődése és a rassz fejlődése között, egyáltalán nem lehet antiszemita. Wagner tudta, hogy nem a lélek szerepe ért véget, hogy nem a léleknek járt le az ideje, hanem a rasszok azok, amik betöltötték feladatukat a földfejlődésben. Ez az, amit Wagner újra és újra megfogalmaz írásaiban, amikor „szemitizmusról, szemita hatásról” beszél. Wagner megérezte a rasszok hanyatlását, pusztulását, és a lelkek felemelkedésének szükségszerűségét. Ennek szükségszerűségét érezték át a középkorban is olyan szellemek, mint Wolfram von Eschenbach vagy Hartmann von Aue.

Richard Wagner születésének 200. évfordulójára fordította: Korcsog Balázs

„Wagner nem volt antiszemita...” (A Richard Wagner elleni támadások szellemi hátteréről)

Rudolf Steiner Richard Wagnerről, az „Arenson-vezérfonal” nyomán (Richard Wagner az antropozófia fényében, Rudolf Steiner kijelentéseinek tükrében, 1. rész)

Rudolf Steiner a wagneri muzsikáról: a Grál-misztérium Richard Wagner műveiben (Richard Wagner az antropozófia fényében, Rudolf Steiner kijelentéseinek tükrében, 2. rész)

Merlin és Wagner (Richard Wagner karmikus háttere, 1. rész: Rudolf Steiner 1921-es közlése, Ilona Schubert visszaemlékezése)

Merlin és Wagner (2.) (Richard Wagner karmikus háttere, 2. rész: Ki volt Merlin?, Artus kerekasztala és a Michael-áramlat, Emil Bock karmikus utalása)