Peter Selg: A michaelita közösség sorsa (Apokaliptikus időkben)
2014. október 29.

Image
Walther Kniebe: Michael orcája
Peter Selg

A michaelita közösség és az Antropozófiai Társaság sorsa

Az antropozófia első századfordulója

 

Rudolf Steiner a Karácsonyi konferenciával (Weihnachtstagung), az Antropozófiai Társaság újraalapításával és a Szellemtudomány Szabad Főiskolájának létrehozásával 1923 végén - mindössze tizenöt hónappal a halála előtt - egy utolsó kísérletet tett arra, hogy emlékeztesse az antropozófus közösséget a maga sorsfeladataira, s hogy ezeket minden rendelkezésükre álló tudati erejükkel áthassák. (Szergej O. Prokofjev szavaival: „A társaság összes karmikus áramlatának e közös szellemi alapon kell találkoznia és egyesülnie az antropozófiában mint az ezoterikus kereszténység modern michaeli formájában.”)[1] Rudolf Steiner megtartotta a karmikus összefüggések ezoterikus vizsgálatáról szóló előadásait, melyek során először tárta fel részletesen a michaelita közösség kozmikus hátterét, és megnyitotta „a Goetheanum ezoterikus iskoláját”, amely a kozmikus „Michael-iskolához” kapcsolódott, s ismét „szívhez szóló benső tanításokat” tartalmazott mantrikus formában.[2] Mindezek túl a Karácsonyi konferencián - magasrendű spirituális erőkből - megalkotta az Antropozófiai Társaság szellemi Alapkövét, s a tagok „sors-szervére” bízva a szívükbe helyezte azt.[3] Rudolf Steiner immár nyíltan, leplezetlen formában beszélt arról, hogy az antropozófia lénye és Michael küldetése „szunnyadó” vagy „álomszerű” állapotban ott rejlik a legtöbb antropozófus „szívének legmélyén”, mintegy „öntudatlan titokként, egyfajta misztérium” formájában.[4] S ha az antropozófusok nem akarják elmulasztani a világtörténelem folyamán hosszú évszázadok óta, sőt több mint két évezrede eltervezett és előkészített feladatukat - aminek beláthatatlan következményei lennének az emberi civilizáció és a földi élet továbbfejlődésére -, akkor „szívük minden erejével sürgősen össze kell szedniük magukat”, s el kell kezdeniük „szent belső buzgalommal”, egybeforrott közösségként, hatékonyan tevékenykedni.

Rudolf Steiner 1924 nyarán beszélt első ízben arról, hogy ez az ébredési folyamat - vagyis hogy az antropozófusok felfogják és befogadják a Karácsonyi konferencia impulzusát, hogy a szellemi Alapkő betölti a szívüket, hogy valóban megértik a karma-előadásokat, s hogy a [Szabad Szellemtudományi Főiskola] Első Osztályának ezoterikus útját járják -, mindezek lehetővé tennék, hogy a vezető antropozófusok rövid idő elteltével újra megtestesüljenek a 20. század végén, hogy az egykori chartres-i iskola ismét megtestesülő platonikusaival egyesülve az antropozófiát és annak hatását az emberi civilizációra egy égetően szükséges kulmináció [betetőzés] felé vezethessék. A röviddel a 19. és 20. század fordulója után induló antropozófiai mozgalmat lényegében a michaelita közösség arisztotelikus-dominikánus szárnya hordozta. A középkorral ellentétben ugyanis ekkor arra volt szükség, hogy az arisztotelikus beállítottságú lelkek inkarnációja megelőzze a platonikusokét (vagyis hogy az arisztotelikusok előbb testesüljenek meg újra, mint az egykori chartres-i tanítók), mivel a természettudományos és materialista gondolkodás leküzdésének és a spirituális gondolkodás kifejlesztésének elsődleges jelentősége volt korunkban, s mivel ez a küzdelem kellett hogy képezze minden továbbinak az alapját. („Először azoknak kellett ismét alászállniuk, akik többé-kevésbé arisztotelikusokként tevékenykedtek. Hiszen az intellektualizmus befolyása alatt még nem érkezett el az idő a spiritualitás újbóli elmélyítésére.”)[5] Rudolf Steiner filozófiai és antropozófiai írásai, valamint számtalan előadásciklusa ilyen „arisztoteliánus” módon végzett döntő fontosságú előkészítő munkát, és a dornachi főiskola-alapítás [a Szellemtudomány Szabad Főiskolájának létrehozása] is kezdettől fogva ennek a feladatnak és célkitűzésnek a szolgálatában állt.

A karma-előadásokban Rudolf Steiner rámutatott, hogy a michaelita közösség platonikusai és arisztoteliánusai már a 13. század elején - egy „mennyei tanácskozás” során - megállapodtak abban, hogy a 20. század végén - száz évvel az új Michael-korszak kezdete [1879] és a „Káli Júga”, a „sötét korszak” vége [1899] után - közösen fognak tevékenykedni. E megállapodás értelmében 1879 után [az antropozófia előző századfordulóján] az arisztoteliánusoknak kellett teljes erővel munkához látniuk a földi civilizációban; a „platonikus természetű lelkeknek” - a chartres-i iskola vezetőinek és tanítványainak - viszont várakozniuk kellett, és csak a 20. század végén kellett csatlakozniuk és egyesíteniük erőiket az akkor ismét visszatérő arisztoteliánusokkal, hogy aztán közösen - s immár „sokkal spirituálisabb erővel” - vezessék tovább az antropozófiai mozgalmat, és sorsdöntő fontosságú impulzust adjanak a szellemi élet földi továbbfejlődéséhez.[6] Rudolf Steiner szerint ennek az évezredek óta előkészített és nyolcszáz éve részletesen kidolgozott megállapodásnak és kezdeményezésnek a sikerétől függ nem csupán az antropozófiai mozgalom, hanem a földi civilizáció egészének jövője. „Már utaltam rá, hogy azok az emberek, akik teljes intenzitással állnak benne az antropozófiai mozgalomban, visszatérnek majd a [20.] század végén, s akkor mások is csatlakozni fognak hozzájuk és összefognak velük, ez fogja ugyanis végérvényesen eldönteni, hogy a Föld és a földi civilizáció megmenekül-e a pusztulástól. Hogy úgy mondjam, egyfelől ez az antropozófiai mozgalom szívszorongató, másfelől szívet megindító, lelkesítő missziója. Ezt a küldetést kell szem előtt tartanunk.”[7]

A dornachi főiskola Rudolf Steiner által remélt erőteljes továbbfejlődése az első világháború után azonban nem következett be, s végső soron a Karácsonyi konferencia impulzusának igazi megértéséről és befogadásáról sem beszélhetünk az Antropozófiai Társaságban.[8] A [20.] század végén lehetséges kibontakozást viszont Rudolf Steiner félreérthetetlenül és teljes egészében a Karácsonyi konferencia ezoterikus impulzusának és a[z Antropozófiai] Társaság és a [Szellemtudományi] Főiskola újraalapításának valódi megértésétől és befogadásától tette függővé. Steiner azt mondta, hogy mindez a szükséges előfeltételektől és a „szabad akarattól” függ.[9] S így az, hogy a tagok túlnyomó többsége nem értette meg és nem fogadta be ezeket az új ezoterikus impulzusokat, súlyos katasztrófát jelentett, Rudolf Steiner személyes életútja szempontjából is, ami végül betegségéhez és halálához vezetett. (Friedrich Rittelmeyer szavaival: „Követőinek kudarca szinte teljesen összeroppantotta őt.”)[10] Az, hogy a michaelita közösség nem ébredt rá saját lényére és feladataira, sorsdöntő módon befolyásolta a Michael-impulzus továbbfejlődését, és súlyos csapást jelentett Rudolf Steiner életútjára is. Az ellene és Krisztus-Michael ellen munkálkodó, rendkívül agresszív erők támadásainak kereszttüzében az antropozófus közösség nemcsak hogy nem tudta hatékonyan védelmezni Rudolf Steinert, hanem ezenfelül még a tagok helytelen emberi magatartása is őrá nehezedett, melyet - „az Antropozófiai Társaság karmájaként” - teljes odaadással és áldozatkészséggel vállalt magára, egészen a mártíromságig.[11] Marie Steiner joggal írt később Rudolf Steiner áldozati haláláról, „amelyért minden bizonnyal egyénileg és társaságként is mindnyájan felelősek vagyunk”.[12]

Rudolf Steiner meghalt, s a reményteljesen induló dornachi alapítás a halálát követő évtizedben teljesen összeomlott és darabokra hullott - annak a belső bomlasztásnak és rombolásnak az eredményeként, amely a kellő ébredési és átalakulási folyamatok hiányának, illetve olyan emberi gyarlóságoknak volt a következménye, melyek behatolási kapukat képeztek a fejlődést hátráltató, kimondottan Krisztus-ellenes erők számára. Ilyen körülmények közepette nyilvánvalóan szó sem lehetett Rudolf Steiner szellemileg előrehaladott, arisztoteliánus irányultságú tanítványainak rövid idő elteltével való visszatéréséről a 20. század végén, s ez rendkívül megnehezítette -, hacsak nem tette teljesen lehetetlenné - a michaelita közösség platonikus hangoltságú lelkeinek a 20. század folyamán esedékes inkarnációját.

„Michaelnek olyan segítők hadseregére van szüksége, akik a fizikai síkon vívják meg azt a harcot, amit ő az asztrális síkon már győzedelmesen megvívott. Ez a nagy feladat, amelyet be kell teljesítenünk” - mondta Rudolf Steiner már egy korai ezoterikus óráján (1907 októberében).[13] A helyzet azonban a „fizikai síkon”, amellyel a chartres-i iskola megtestesülés előtt álló - s alighanem még mindig a Hold-szférában tartózkodó - szellemeinek szembesülniük kellett, éppoly veszélyes és fenyegető, mint amilyen kilátástalan vagy szinte kilátástalan volt. Az arisztotelikus beállítottságú „előhad” küzdelme a materializmus uralmával az élet majd’ minden területén - Rudolf Steiner centrális munkásságát kivéve - teljes kudarcot vallott, az antropozófus közösség kellő tudatosság híján nem volt eléggé egységes (vagy fel is bomlott), s a [20.] század útja a materialista szemléletű és legvisszamaradottabb eredetű totalitárius hatalmi rendszerek felé haladt, melyek a tudati lélek korának követelményeit teljesen elferdítették. A halálerők vették át az irányítást az élet legtöbb területén, s a Gonosznak az ember bensejében működő erőivel szövetkezve fokozatosan romlásba döntötték az egész 20. századot, melynek során a Földön mintegy 187 millió emberlélek szenvedett erőszakos halált - a fegyverek és a tömeges megsemmisítés jól szervezett, magas intelligenciával eltervezett világában, amely a világtörténelemben először nem csupán „totális háborúkat”, ipari méretekben végzett „népirtásokat” és „tökélyre fejlesztett” kínzásokat tett lehetővé, hanem a természeti világok és lények egy részének teljes kipusztulását eredményezte. A társadalmi struktúrák igen rövid idő alatt drámai felbomláson és átalakuláson mentek át, s a Föld élő organizmusának birtokba vétele és kizsákmányolása a „vezető” csoportok tőkéje, nyereségvágya és kíméletlensége által oly mértékben ahrimáni alakot és jelleget öltött, mint azelőtt soha a Föld és az emberiség egész történetében.[14] Egymás után omlottak össze az ökológiai rendszerek és az ember számos lelki képessége, miközben a digitálisan vezérelt médiavilág és a benne működő érdekek és erők már a gyermekeket és a fiatalokat is egyre inkább a hatalmukba kerítették és a maguk irányába terelték.

Hogy egy ilyen világban testesüljenek meg, ez rendkívül nehezére esett a michaelita közösség platonikus hangoltságú lelkeinek - ráadásul igencsak kétséges volt, hogy ilyen körülmények közepette miként lehetne a jövőben a valódi siker reményében megvívni a michaelita küzdelmet. (…) Szinte felfoghatatlan számunkra annak a tehetetlenségnek az élménye, amelynek az egykori chartres-i tanítók a 20. század folyamán ki voltak téve - olyan individualitások, akik legutóbbi inkarnációjuk során egy platonikus szellemiségű keresztény misztériumhelyen éltek és dolgoztak a Földön, a legszépségesebb művészi környezetben. Miként az is, hogy mit kellett átélniük az egész [michaelita] áramlat beavatott vezetőjének, Rudolf Steinernek a drámai mártíromságakor, s az antropozófia meg nem értésének és elferdítésének láttán, mely még Steiner életében és halála után is zajlott.

Hogyan is bírhatták volna ki a platonikus lelkek földi életük során az előre látható tehetetlenséget és cselekvésképtelenséget, hogyan viselhették volna el a kulturálisan elszegényedett, sekélyessé és sivárrá vált, és sok tekintetben eltorzult civilizáció jelenlegi állapotát (beleértve az összes támadást az antropozófia és Rudolf Steiner ellen), valamint az antropozófiával való visszaélést és annak elferdítését és elidegenítését olyan emberek és erők által, akik antropozófusnak adják ki magukat, de valójában semmi közük Rudolf Steinerhez és a michaelita közösséghez?! E helyzet láttán hogyan is szánhatta volna el magát egy ilyen lélek a földi megtestesülésre? „Michael erős szellem, s csak bátor embereknek, belsőleg bátor embereknek veheti igazán hasznát, ők lehetnek igazán a segítségére.”[15]

 

Fordította: Korcsog Balázs

2. rész: Az antropozófia második századfordulója

 

Peter Selg: „Die übersinnliche Michael-Gemeinschaft und das Schicksal der Anthroposophischen Gesellschaft” [Az érzékfeletti michaelita közösség és az Antropozófiai Társaság sorsa]. A szerző 2013. február 21-i dornachi előadásának szövege. In: uő.: Grundstein zur Zukunft. Vom Schicksal der Michael-Gemeinschaft [Alapkő a jövőhöz (A jövő Alapköve). A michaelita közösség sorsáról]. Verlag des Ita Wegman Instituts, Arlesheim, 2013, 58-64. o.


JEGYZETEK

[1] Szergej O. Prokofjev: Die Esoterik der Anthroposophischen Gesellschaft [Az Antropozófiai Társaság ezoterikuma]. Verlag am Goetheanum, Dornach, 2012, 23. o.

[2] Vö. Szergej O. Prokofjev: Die Erste Klasse der Michael-Schule und ihre christologischen Grundlagen [A Michael-iskola Első Osztálya és annak krisztológiai alapjai]. Verlag am Goetheanum, Dornach, 2009; lásd továbbá Peter Selg: Rudolf Steiner und die Freie Hochschule für Geisteswissenschaft. Die Begründung der «Ersten Klasse» [Rudolf Steiner és Szellemtudomány Szabad Főiskolája. Az „Első Osztály” megalapítása]. Verlag des Ita Wegman Instituts, Arlesheim, 2009.

[3] Vö. Szergej O. Prokofjev: „Die Mysterienhandlung der Grundsteinlegung” [Az alapkőletétel misztérium-szertartása]. In: uő.: Menschen mögen es hören. Das Mysterium der Weihnachtstagung [Bárcsak meghallanák az emberek. A Karácsonyi konferencia misztériuma]. Verlag Freies Geistesleben, Stuttgart, 2002.

[4] Rudolf Steiner: A karmikus összefüggések ezoterikus vizsgálata. Hatodik kötet (GA 240), 1924. július 20-i előadás.

[5] Uo. (GA 240), 1924. július 18-i előadás.

[6] Uo. (GA 240), 1924. augusztus 27-i előadás.

[7] Rudolf Steiner: A karmikus összefüggések ezoterikus vizsgálata. Harmadik kötet (GA 237), 1924. augusztus 3-i előadás.

[8] Vö. Peter Selg: Rudolf Steiner. Lebens- und Werkgeschichte (1861-1925) [Rudolf Steiner. Életének és munkásságának története (1861-1925)]. Harmadik kötet. Verlag des Ita Wegman Instituts, Arlesheim, 2012, 1959. o.

[9] Rudolf Steiner: A karmikus összefüggések ezoterikus vizsgálata. Hatodik kötet (GA 240), 1924. július 18-i előadás.

[10] Friedrich Rittelmeyer: Meine Lebensbegegnung mit Rudolf Steiner. Verlag Freies Geistesleben, Stuttgart, 198310, 156. o. Magyar kiadás: Sorsdöntő találkozásom Rudolf Steinerrel. Genius Kiadó, Budapest, 2011.

[11] Vö. Szergej O. Prokofjev: „Rudolf Steiner und das Karma der Anthroposophischen Gesellschaft” [Rudolf Steiner és az Antropozófiai Társaság karmája]. In: uő.: Die Esoterik der Anthroposophischen Gesellschaft [Az Antropozófiai Társaság ezoterikuma]. Verlag am Goetheanum, Dornach, 2012, 107. o. (Lásd továbbá 117. o.)

[12] Marie Steiner: „An die Mitgliedschaft der Anthroposophischen Gesellschaft in der Schweiz” [A Svájci Antropozófiai Társaság tagságához]. Das Goetheanum - Nachrichtenblatt, 1942/51. (1942. december 20.)

[13] Rudolf Steiner: Aus den Inhalten der esoterischen Stunden (Band I: 1904-1909) [Az ezoterikus órák tartalmából (I. kötet: 1904-1909)] (GA 266a). Verlag am Goetheanum, Dornach, 20072, 262. o. (1907. október 23-i ezoterikus óra)

[14] A 20. század erre vonatkozó mérlegéről lásd a történész Eric Hobsbawm (1917-2012) nagy tanulmányát: Das Zeitalter der Extreme. Weltgeschichte des 20. Jahrhunderts [A szélsőségek kora. Világtörténelem a 20. században]. München, 20022.

[15] Rudolf Steiner: A karmikus összefüggések ezoterikus vizsgálata. Harmadik kötet (GA 237), 1924. augusztus 3-i előadás.

Utolsó frissítés ( 2016. július 22. )