Rudolf Steiner, 1909, Kassel

Peter Selg

A michaelita közösség és az Antropozófiai Társaság sorsa

Az antropozófia második századfordulója:

az antropozófia kulminációja

Rudolf Steiner az Antropozófiai Társaság minden kudarca és visszássága ellenére élete végéig nem adta fel, s még halála előtt néhány nappal is számos új tagot vett föl „a Goetheanum ezoterikus iskolájába”, illetve a földi Michael-iskola „első Osztályába” (Klasse).[1] „Meg kell találnunk az utat és módot, hogy folytathassuk, amire az antropozófia által kezdettől fogva törekedtünk” - mondta egyszer más összefüggésben,[2] s egész életében mindig is azt kereste, ami minden balszerencse és ellenállás dacára mégiscsak lehetséges volt. Rudolf Steiner az Antropozófiai Társaság szellemi Alapkövével - mely Prokofjev szavaival: „természete szerint nem »e világból való«”[3] - egy olyan spirituális lényt alkotott, amelynek erői azon lelkek javára válhatnak, akik minden torzulás és tévút ellenére a jövőben hajlandóak ezt az utat járni.

A chartres-i iskola nagy tanítói és vezetői a 13. század elején megállapodást kötöttek a megtestesülésük előtt álló - s később a domonkosok közösségét alkotó - arisztotelikusokkal a fejlődés további menetéről - s nem csupán az éppen beköszöntő [13.] évszázadra vonatkozóan, hanem a távolabbi jövőre nézve is (egészen az új Michael-korszak kezdetéig, s még azon túlmenően is). Ita Wegman egyszer szűk körben kijelentette, hogy Rudolf Steiner is össze fogja hívni a szellemi világban a vele és Krisztus-Michaellel összeköttetésben álló lelkeket, s vezető individualitásaikkal együtt tanácskoznak majd - a 20. század fejleményeire való tekintettel - a további teendőkről. Amilyen előrelátó és bölcs tervezéssel és összehangoltsággal voltak előkészítve a folyamatok a 20. század elejére és végére - s amilyen drámai és súlyos következményei voltak azok (messzemenő) kudarcának, éppoly világos és egyértelmű volt Ita Wegman számára az is, hogy Rudolf Steiner és a michaelita áramlat vezető individualitásai semmilyen körülmények között nem adják fel.

Szergej Prokofjev, 2009, Budapest

Szergej O. Prokofjev 1982-ben német nyelven tette közzé első alapvető művét Rudolf Steinerről és az új misztériumok megalapozásáról, melyet Madeleine van Deventer, aki Ita Wegman helyettese, majd utódja volt az arlesheimi klinikán, néhány héttel a halála előtt nagyon nyomatékosan üdvözölt.[6] Ezzel valami új és jövőbe mutató dolog vette kezdetét, ami alighanem annak lehetőségét is megteremtette, hogy mégiscsak valóra válhasson az Antropozófiai Társaság nagy szellemi áttörése és kibontakozása, melyet Rudolf Steiner a 20. század végétől tartott lehetségesnek. Szergej O. Prokofjevnek a 2001 Húsvétjától [dornachi vezetőségi taggá választásától] kezdődő Goetheanumbeli és onnét az egész antropozófus világtársaságra kisugárzó tevékenységét Ita Wegman és Madeleine van Deventer már nem földi perspektívából élte át. Ám spirituális személyiségük (és individualitásuk) ismeretében bizonyosra vehetjük - egész életük erről tanúskodik -, hogy Marie Steinerrel és Elisabeth Vreedével együtt teljes szívükből üdvözölték ezt a tettet. Mindnyájuk számára egyértelmű volt, hogy a világnak egy működőképes, szellemileg hatékony Goetheanumra van szüksége, amely magas színvonalon tudja képviselni az antropozófiát, az Antropozófiai Társaság és a Szabad Szellemtudományi Főiskola ezoterikumát. Ezenfelül ők mind saját tapasztalatból tudták, mit jelent magunkra venni és hordozni „az Antropozófiai Társaság keresztjét” (Prokofjev szavaival) - közelebb kerülve Rudolf Steiner lényéhez: „Így fokozatosan közelebb kerülünk a szellemi világnak azon szférájához, ahol Rudolf Steiner még ma is viseli az Antropozófiai Társaság karmáját. De ahhoz, hogy megtaláljuk őt a szellemi világban, készen kell állnunk arra, hogy osztozzunk vele e karma hordozásában, s még igencsak gyenge erőinkkel legalább egy kis részét magunkra vegyük az ő keresztjének.”[7]

Ita Wegman 1925-ben „krisztusi tett”-nek nevezte a Karácsonyi konferenciát, amelynek során Rudolf Steiner összekötötte magát az Antropozófiai Társasággal. („Ahogy a Krisztus-lény összekötötte magát a Földdel az emberiség üdvére, úgy azonosult s vált eggyé Rudolf Steiner az Antropozófiai Társasággal. Krisztusi tett volt ez.”)[8] Rudolf Steiner magára vette az Antropozófiai Társaság sorsát - s ha az ő példáját akarjuk követni a michaelita áramlatban élve, akkor a Golgotai misztérium ősképéhez és Rudolf Steiner példájához hűen késznek kell lennünk arra, hogy mások útjait és tévútjait is saját sorsunk részévé tegyük, s képesek legyünk magunkra venni annak terheit. „Hiszen azért kaptuk az antropozófiát, hogy kitágítsa és átszellemítse a tudatunkat, erősítse felelősségérzetünket, s felébressze bennünk feladataink teljesítésének szándékát.”[9] - „Az antropozófia az, ami feltárja előttünk az élő Krisztus szellemi szándékainak megismerését, és a Karácsonyi konferencia által pedig megérthetjük Rudolf Steiner célkitűzéseit. Ebben benne rejlik annak lehetősége, hogy kövessük őt belső útján, amely nem más, mint »Krisztus követésének« korszerű útja.” [10] - írta Szergej O. Prokofjev több mint fél évszázaddal Ita Wegman halála után, s idézte a János-evangélium tizenötödik fejezetéből [Krisztus Jézus] búcsúbeszédeit: „Senkiben sincs nagyobb szeretet annál, mint aki életét adja a barátaiért.” (János 15,13)

Az antropozófiai mozgalom és társaság 20. századi valós történelmi helyzetét figyelembe véve, a michaelita Szergej O. Prokofjev fellépése és egyedülálló tevékenysége rendkívül sokat jelentett, még akkor is, hogyha a munkáját - annak szellemi tartalmát és célkitűzéseit - 1983-tól kezdve nem ismerték fel kellőképp, s olykor tragikusan félreértették, többek között az Antropozófiai Társaság különféle vezető testületeiben.

„Még mindig túl kicsinek látjátok őt!” - mondta gyakran Ita Wegman a munkatársainak Rudolf Steinerről - s szavai Szergej Prokofjevvel kapcsolatban is érvényesek. Az ő rendkívül „bátor síkraszállása” és hűsége az Antropozófiai Társaság ezoterikus magjához egy válságos és veszélyes időszakban arról tanúskodik, hogy „mit akar valójában a michaeli erő, Michael lénye az embertől”.[11]

Szergej Prokofjev útja arról tesz tanúbizonyságot, hogy a michaelita közösség vezető szellemeinek minden akadály ellenére lehetséges és sorsszerű is volt megtestesülnie a drámai és csaknem teljesen veszendőbe ment 20. században - három évtizeddel Rudolf Steiner halála után -, s hogy az antropozófia szolgálatában tevékenykedjenek, vagyis hogy az adott korszak körülményei közepette is tántoríthatatlanul kövessék a sors által számukra előírt utat az antropozófus közösségben, s hogy kiállják a tehetetlenség és kétségbeesés minden megpróbáltatását és próbatételét. Szergej O. Prokofjev a 21. század elején (2002-ben) megjelent Menschen mögen es hören [Bárcsak meghallanák az emberek] című könyvében kifejtette, hogy e próbatétel vagy megpróbáltatás a mártíromságra való készséget is magában foglalja, „amely nélkül ma nem járhatjuk Krisztus követésének útját”.[12] Szergej O. Prokofjev példáján, az ő ihletett szellemű művein és „alkotó szellemiségén” megtapasztalhatjuk, mit jelent valójában inspirációkban és cselekvésre ösztönző impulzusokban részesülni az új misztériumok szellemi forrásából, azaz saját életutunk során újból véghezvinni a Karácsonyi konferencia eseményét. S ebben ő ragyogó, sőt sugárzó példakép lehet mindazok számára, akik szívük mélyén úgy érzik, hogy Rudolf Steinerhez, az antropozófiához és az Antropozófiai Társasághoz tartoznak - Szergej Prokofjev az ő szellemi támogatójuk, s a jövő tevékeny előkészítője.

Fordította: Korcsog Balázs

Peter Selg: „Die übersinnliche Michael-Gemeinschaft und das Schicksal der Anthroposophischen Gesellschaft” [Az érzékfeletti michaelita közösség és az Antropozófiai Társaság sorsa]. A szerző 2013. február 21-i dornachi előadásának szövege. In: uő.: Grundstein zur Zukunft. Vom Schicksal der Michael-Gemeinschaft [Alapkő a jövőhöz (A jövő Alapköve). A michaelita közösség sorsáról]. Verlag des Ita Wegman Instituts, Arlesheim, 2013, 64-71. o.