Novalis Szellemtudományi és antropozófiai folyóirat - Szergej Prokofjev: Utam... (4. rész) Sergej Prokofieff: Mein Weg...

E hároméves időszak [a Moszkva és Pétervár közötti „ingázás” korszakának] különböző szellemi élményei közül még egyet meg szeretnék itt említeni, mivel közvetlen kapcsolatban van e feljegyzések témájával. Egy látogatásom során [pétervári] antropozófus barátom egyik este azt javasolta, hogy olvassak el egy három előadásból álló ciklust, s közben kissé titokzatos pillantással megjegyezte, hogy ezek az előadások valami nagyon fontosat tartalmaznak az antropozófusok karmájáról, azaz a mi saját karmánkról. A híres arnheimi előadások voltak a Karmikus összefüggések ezoterikus vizsgálatának hatodik kötetéből. – Egész éjjel egy pillanatra sem hunytam le a szemem. Csak a hajnali derengésnél aludtam el. – S mivel nem akartam fölverni az egész házat, csak ezért nem ébresztettem föl a barátomat, hogy elmondjam neki azokat az érzéseket, melyek az éjszakai olvasmányélmény hatására keltek életre bennem, s amelyekre alig találtam szavakat.

Csak később, a „karma-előadások” harmadik kötetében találtam rá annak a „kozmikus zivatarnak” a leírására, mely a 15. század elején zajlott le a szellemi világban, s amelynek során a szellemi villámlás és mennydörgés közepette az első hierarchia lényei a kozmikus intelligenciát a második hierarchia öléből a földi emberek fejébe vezették át. Ugyanitt olvashatjuk, hogyan szemlélték ezt a „kozmikus zivatart” azok a lelkek, akik Michael körül gyűltek össze az érzékfeletti iskolában, s a leírás a következő szavakkal zárul: „Ezt meg kellene érteni! Hiszen ennek a villámlásnak és égzengésnek lelkesedéssé, átszellemültséggé kell válnia az antropozófusok szívében és lelkében.” (1924. július 28-i előadás)

Ezt a spirituális lelkesedést, ezt az átszellemültséget, mely a lélek legmélyén rejlő, szellemileg átélt eseményekre való emlékezésből fakad, s teljesen be tudja tölteni a szívet és a lelket, ha ezek az emlékeket átvisszük a tiszta nappali tudatba – ezt éltem át ezen az emlékezetes éjszakán.

Ekkor ismertem fel azt a szellemi lényt, akit mindig is szolgáltam, s akihez egész lényemmel hű akartam lenni: „Krisztus orcáját” – Michaelt, a modern szellemtudomány inspirátorát.

Ez az élmény egyfajta belső választ is jelentett számomra arra a követelményre, amelyről Rudolf Steiner beszélt az arnheimi előadások elején: hogy „az antropozófiai mozgalom valódi reprezentánsaiként viselkedjünk az életben”, hogy „saját személyiségünkön keresztül képviseljük és jelenítsük meg az antropozófiát a világban” (1924. július 18-i előadás). Amikor ezeket a sorokat olvastam, még nem volt világos elképzelésem az ezoterikus iskola első osztályáról, amelyet meg is említ ebben az előadásában. Ám teljes határozottsággal úgy éreztem, hogy ez a követelmény valójában nem is Rudolf Steinertől származik, hanem Rudolf Steineren keresztül – magától Michaeltől ered, s hogy ebben a pillanatban személyesen nekem szól.

Az ilyen pillanatok a belső fogadalmak és „ígéretek” pillanatai az életben. És csodálatos módon maga Rudolf Steiner is arról az „ígéretéről” beszél ebben az arnheimi előadásban, amit ő maga tett a szellemi világnak és az őt vezérlő szellemi hatalmaknak, valamint a vállalt kötelezettséghez való rendíthetetlen hűségről.

Akkoriban még nem tudtam volna szavakba önteni, mit értett Rudolf Steiner ezen „ígéret” alatt, de homályosan úgy éreztem, hogy az én „fogadalmam” rejtélyes módon összefüggésben van az ő fogadalmával, még ha úgy is, ahogy a mikrokozmosz függ össze a makrokozmosszal, a kis világ a naggyal, melyek minden különbözőségük ellenére mégiscsak rokonságban állnak egymással. Hogy Rudolf Steinernek ez az „ígérete” egy hűségfogadalom volt azzal a szellemi impulzussal szemben, melyet ő a Karácsonyi Gyűlés (Weihnachtstagung) által hozott a Földre – ezt csak később értettem meg.

Rudolf Steiner maga is „annak a szövetségnek az erőiről” beszélt az 1924. május 23-i előadásában, „melyet a Karácsonyi Gyűlés által kötöttünk a jótékony szellemi hatalmakkal”. Rudolf Steiner ehhez az új szövetséghez akart hű maradni, mely azokkal a magasabb erőkkel köttetett, akik az antropozófiai mozgalmat vezetik a szellemi világban, s ő földi élete végéig és azután, a szellemi világban is hű maradt hozzá. Akkoriban elég keveset tudtam a Karácsonyi Gyűlésről, s ennek ellenére, ha nem is teljesen tudatosan, de az imént leírt „éjszakai élményem” volt az első találkozásom a Karácsonyi Gyűlés ezoterikus lényével.

Az egyik arnheimi előadásban szóba kerül, hogy a Karácsonyi Gyűlés után minden megváltozik az antropozófiai mozgalomban és az Antropozófiai Társaságban. „Ímé, mindent újjá teszek” (János jelenései 21,5) – ez a motívum különös erővel szólalt meg az előadásból, s erőteljes visszhangra talált a lelkemben. Úgy éreztem, ettől a pillanattól fogva az én életemben is mindennek meg kell újulnia, hiszen én magam is „fogadalmat tettem” – életem első tudatos fogadalmát.

Még háromszor volt hasonló belső élményem: az Ötödik evangéliumról szóló krisztiániai előadások olvasásakor, mikor megismertem az úgynevezett „Michael-leveleket” (GA 26), és a Christian Rosenkreutzról szóló három neuchâteli előadás olvasásakor (GA 130). S ekkoriban kezdett kialakulni bennem egy elképzelés a Rudolf Steinert inspiráló szellemi lényekről. Ezt képszerűen úgy állítottam magam elé, mint egy hatalmas szellemi emelkedést, amely Christian Rosenkreutztól, a nyugati (keresztény) emberiség Mester-individualitásától indul ki, s korunk szelleméhez, Michaelhez vezet, tőle pedig egész kozmoszunk szellemi középpontjához: Krisztushoz, az isteni Logosz hordozójához.

Ettől kezdve még nagyobb erővel próbáltam egy rendszeres meditatív életet kialakítani. Hosszabb-rövidebb próbálkozások után immár azon fáradoztam, hogy egy rendszeres, céltudatos és ritmikus meditatív munkát végezzek, eleinte naponta egyszer, de csakhamar kétszer is egy nap, úgy, ahogy azt Rudolf Steiner az általa alapított, 1914-ig fennálló ezoterikus iskola minden tanítványának előírta. Mindez nem sokkal huszonegyedik életévem betöltése előtt történt.