Marie Steiner karmikus életrajza (2. rész: Alexandriai Hüpatia)
2017. április 28.

Image
Alexandriai Hüpatia
Ki volt Marie Steiner (2. rész)

  Az alexandriai inkarnáció (Alexandriai Hüpatia)

Marie Steiner karmikus életrajza

Rudolf Steiner kutatásainak fényében

 

Rudolf Steiner többször hangsúlyozta, hogy egy ember fejlődésének során nem csupán a születés és halál között eltöltött idejét, a földi életeit, hanem a halál utáni életét, a halál és az újabb születés között, a szellemi világban töltött idejét is figyelembe kell venni. A Marie Steiner-individualitás fejlődésével kapcsolatban erre minden inkarnáció után itt nem tudunk részletesen kitérni, ám ezen a ponton mégis meg kell állnunk, hiszen az eddig elénk tárt földi megtestesüléseit: az előkészítő jellegű hiberniai kelta inkarnációkat, majd az Orfikus misztériumtanítványként átélt föníciai-korai görög inkarnációt követő köztes időszakban ment végbe a Földön a Golgotai misztérium, az egész földfejlődés legjelentősebb eseménye. És ez azt jelenti, hogy – Rudolf Steinerhez, Ita Wegmanhoz és a michaelita áramlat többi vezető egyéniségéhez hasonlóan – a Marie Steiner-individualitás sem a Földön inkarnált állapotban, hanem a szellemi világból, a magasztos Nap-szférából nézte végig és élte át a kozmikus Napszellem, a Krisztus-lény földi megtestesülését.

Marie Steiner individualitásának a Golgotai misztérium utáni első, de még nem keresztény inkarnációjára az alexandriai kultúrközpontban – a korszak legfontosabb szellemi áramlatainak találkozási pontján, a hellenisztikus kultúra központjában – került sor, a Krisztus utáni 4. és 5. század fordulóján (370/380–415). Ahogy Rudolf Steiner az Okkult történelem első előadásában mondja: Alexandria volt a kor legjelentősebb kultúrközpontja, amely ugyan a harmadik kultúrkorszak (az egyiptomi-kaldeus kultúra) területén helyezkedik el, de már a negyedik (görög-római) korszak jellegét viseli magán. Sőt, Alexandriában fejlődtek ki először a negyedik kultúrkorszak legfontosabb elemei. „Ebben az alexandriai kultúrközpontban minden összetalálkozott, itt valóban fokozatosan egybefolytak mindazok a kultúráramlatok, amelyeknek az Atlantisz utáni korban találkozniuk kellett. Itt tevékenykedtek a legnagyobb tudósok, s itt találkozott össze a három legfontosabb kultúráramlat: a régi pogány-görög, a keresztény és a mózesi-héber. Ezek mind együtt éltek itt Alexandriában, és hatottak egymásra. S elképzelhetetlen, hogy az alexandriai kultúrát, amely teljesen a személyiségre épült, másvalaki is megalapíthatta volna, mint Arisztotelész nagy tanítványa, Nagy Sándor” – fűzte hozzá Rudolf Steiner.

Itt bontakozik ki tehát a Marie Steiner-individualitás első inkarnációja a Golgotai misztérium után, a korai kereszténység idején, de itt éppen az lesz kulcsmozzanat, hogy ebben az alexandriai inkarnációban ez a személyiség mintegy a korai kereszténységgel szemben bontakozik ki, s a korabeli kereszténységnek – vagy, ahogy Rudolf Steiner mondja: a kereszténység torzképének – válik az áldozatává, a „pogányüldözések” mártírjává. Ez az alexandriai megtestesülés az első olyan inkarnáció a Marie Steiner-individualitás karmikus életútján, amelynek a neve is fennmaradt, a történelem ugyanis feljegyezte ennek a személyiségnek a nevét, aki nem más, mint az a személyiség, akit Hüpatiaként, az alexandriai tudósnőként és neoplatonikus filozófusnőként ismerünk. Ő volt a Marie Steiner-individualitás alexandriai inkarnációja.[1]

„Azt az individualitást, aki az orfikus misztériumok tanítványa volt, az Akasha-krónikában történő kutatással megtalálhatjuk, amint a Krisztus utáni 4. században újra megtestesül. Ezt az inkarnációját az alexandriai vezető körök általi üldöztetéseinek közepette találjuk meg, amikor is az orfikus misztériumok személyes élménnyé váltak, persze a legmagasabb rendű értelemben. Figyelemre méltó, mindez hogyan alakult át az újratestesülés során személyes élménnyé. Ez az individualitás a Krisztus utáni 4. évszázad végén egy nagy matematikus, Theón lányaként születik meg újra. Látjuk, hogy a világ nagy és ragyogó összefüggéseinek matematikai szemlélése során hogyan éled újjá lelkében mindaz, amit az orfikus misztériumokban átélhetett. Nála mindez személyes adottsággá, személyes képességgé vált. Ennek az individualitásnak most arra volt szüksége, hogy matematikus apja révén örökségként őrizzen meg valamit, így ezeknek a képességeknek személyessé kellett válniuk.

Azokban az időkben az ember még kapcsolatban állt a szellemi világokkal, s így volt ez ennél az Orfikus személyiségnél is, így látjuk az ő árnyképét azok között, akik Alexandriában tanítottak a 4. és 5. század fordulóján. Ez az individualitás még semmit sem vett fel abból, ami az embereket akkoriban úgyszólván a korai kereszténység árnyoldalára állította, ő nem tudott szemet hunyni efölött, mert lelkében még túl nagy volt az orfikus misztériumok utóhangja, túl erős ahhoz, hogy a másik fény, az új Krisztus-esemény beragyoghatta volna. Ami akkoriban kereszténységként jelent meg mindenütt, például Theophiloszban és Kürilloszban [az akkori alexandriai érsekekben], az valójában olyan volt, hogy abban az Orfikus individualitásban, akiben egykori beavatása most személyes jelleget öltött, benne több nagyság és bölcsesség volt, mint azokban, akik akkoriban a kereszténységet képviselték Alexandriában.” – „A negyedik században Alexandriában tevékenykedő Theophilosz érseket, valamint követőjét és utódját, Szent Kürilloszt úgyszólván csak az emberi gyengeségeik alapján ítélhetjük meg. A kereszténység, amely a legnagyobbat kell hogy adja az emberiségnek, eleinte a maga legeslegnagyobb gyengeségeiben és a maga személyes oldaláról mutatkozott meg” – mondja Rudolf Steiner az előadás egy másik pontján.

„Mélységes gyűlölet töltötte el Theophiloszt és Kürilloszt minden iránt, ami nem volt a legszűkebb értelemben egyházi keresztény, úgy, ahogy azt a két érsek felfogta. A kereszténység itt teljesen személyes jelleget öltött, olyasfajta személyiség-jelleget, hogy ez a két érsek személyes bérenceket toborzott. Mindenütt összetoboroztak olyan embereket, akiknek úgyszólván az érsekek védelmi csoportját kellett alkotniuk. Itt az ő személyes értelemben vett hatalmukról volt szó. És ami őket teljes mértékben átlelkesítette, az a gyűlölet volt azzal szemben, ami a régi időkből származott, bármennyire is nagyobb volt, mint a torzképként megjelenő Új [a korai kereszténység]. Mélységes gyűlölet élt Alexandria magas rangú keresztény tisztségviselőiben az újraszületett Orfikus individualitással szemben. Ezért nem kell csodálkoznunk azon, hogy fekete mágiával vádolták meg ezt az újratestesült Orfikus individualitást. És ez elég volt ahhoz, hogy az egész csőcseléket, akiket bérencként összetoboroztak, feltüzeljék az újratestesült Orfeusz-tanítvány fennkölt, egyedülálló alakja ellen. Ez a személyiség még fiatal volt, s fiatalsága ellenére – annak ellenére, hogy olyan dolgokon kellett keresztülmennie, ami egy nő számára akkoriban is csak hosszas tanulmányok és nagy nehézségek árán volt elérhető –, tehát fiatal kora ellenére eljutott, felemelkedett ahhoz a szellemi fényhez, amely ott ragyogott az akkori idők minden tudása és bölcsessége fölött. És csodálatos volt, ahogy Hüpatia tantermeiben – mert így hívták az újratestesült Orfikust – a legtisztább, legragyogóbb alexandriai bölcsesség az átszellemült hallgatókra hatott. Nemcsak a régi pogányok ültek tanítványként a lábainál, hanem olyan belátó és elmélyült keresztények is, mint [a kürénei] Szünesziosz. Az alexandriai Hüpatia jelentős befolyással rendelkezett tehát, s az ő alakjában Orfeusz régi pogány bölcsességének újjáéledését lehetett átélni, immár személyiséggé átalakult formában.

És a világkarma valóban szimbolikusan működött. Ami az ő beavatásának titkát, az orfikus misztériumok alapélményét jelentette, annak most a sötét vetülete, az árnyoldala jelent meg a fizikai síkon. Ezzel egy olyan eseményt érintünk, amely eléggé szimbolikus és jelentőségteljes arra nézve, ami a történelmi időkben lejátszódik. Azon események egyikét érintjük, amely látszólag csupán egy mártírhalál, de szimbólum is egyben, melynek spirituális jelentősége van, és szellemi erők nyilatkoznak meg általa.”

És Rudolf Steiner leírása itt egészen drámaivá válik: „Mert azoknak a dühe, akik az alexandriai érsek körül álltak, 415-ben, egy márciusi napon lecsapott Hüpatiára. Az ő hatalmától, szellemi hatalmától akartak megszabadulni. Felheccelték a legműveletlenebb, vad hordákat [a csőcseléket] Alexandria környékéről is, és valahogyan megtévesztve Hüpatiát, a bölcs szüzet, érte mentek. Ő gyanútlanul felszállt a kocsira, s egy megadott jelre a felheccelt tömeg rátámadt. Letépték róla a ruhát, behurcolták egy templomba, és szó szerint leszaggatták a húst a csontjairól. Szétmarcangolták és feldarabolták őt, és testének darabjait a tomboló indulatoktól teljesen elembertelenedett tömeg körbehurcolta a városban. Ez lett a sorsa Hüpatiának, a nagy filozófusnőnek.

Itt úgyszólván szimbolikusan utal valami arra, ami mély összefüggésben áll a Nagy Sándor alapította Alexandriával, még ha ez később történt is, jóval a város alapítása után. Ebben az eseményben az Atlantisz utáni negyedik korszak fontos titkai tükröződnek. Nagy és jelentőségteljes dolog volt ez, aminek meg kellett mutatnia a réginek a felbomlását, félresöprését, s amit ilyen nagyszerű és paradox módon állítottak a világ elé egy ilyen jelentőségteljes szimbólumban, hogy – s ezt nemigen mondhatjuk másként – lemészárolták Hüpatiát, a 4. és 5. század fordulójának legjelentősebb asszonyát.”

Itt tehát egy áldozati halálról, egy mártíromságról van szó, aminek sorsdöntő jelentősége van egy individualitás fejlődésének útján, ugyanakkor a későbbi inkarnációiban az emberekhez való viszonyát is alapvetően meghatározza. Hüpatia mártírhalála a Marie Steiner-individualitás Golgotája – ez az alexandriai mártír inkarnáció jelenti a fordulópontot a Marie Steiner-individualitás fejlődésében és karmikus életútján. Ha egy parabolával ábrázoljuk az ő karmikus fejlődésének útját, akkor itt ér véget a fejlődés ereszkedő, leszálló ága, az egyre „földibb” és egyre személyesebb bölcsességet képviselő inkarnációk szakasza, s veszi kezdetét a karmikus életpálya emelkedő, felszálló ága, hogy elkövetkező inkarnációiban a bölcsességet immár személytelen formában vihesse vissza, emelhesse fel az isteni-szellemi világba.

Ez a sorsfordító alexandriai inkarnáció áll Rudolf Steiner karma-kutatásának és egész fejtegetésének középpontjában a Marie Steiner-individualitás karmikus életútjával kapcsolatban: nemcsak hogy erről az alexandriai görög megtestesüléséről beszél a legtöbbet és a legrészletesebben, hanem innen kiindulva jut el visszafelé a föníciai Orfikus beavatotthoz, majd a még korábbi kelta inkarnációkhoz, illetve innen – az alexandriai inkarnációtól – utal előre a későbbi, középkori megtestesülés felé.

A Marie Steiner-individualitás alexandriai inkarnációjával kapcsolatban szeretném ideidézni Rudolf Steinernek azt az utalását a rózsakeresztes szellemtudományról szóló 1907-es müncheni ciklusából, miszerint minél fejlettebb, minél előrehaladottabb egy individualitás, annál nagyobb a hasonlóság az egyes inkarnációinak fizikai megjelenése között, annál inkább hasonlítanak egymásra az ember külső burkai a különböző megtestesülésekben.[2] A Marie Steiner-individualitás alexandriai inkarnációjáról, a mártírhalált halt filozófusnőről, Hüpatiáról elég sok ábrázolás is fennmaradt[3] (lásd az első képet). Ha mellé tesszük Marie Steiner egy 1903-ban készült korai fényképét (lásd a második képet), ahol körülbelül annyi idős volt, mint Hüpatia a halálakor, akkor eléggé szembetűnő a hasonlóság a két nőalak között. Egy igen szemléletes példát láthatunk itt arra, hogy minél fejlettebb, minél előrehaladottabb egy individualitás, annál nagyobb a külső hasonlóság az egyes megtestesülések között, jelen esetben a Marie Steiner-individualitás két legjelentősebb női inkarnációja között.[4]

Rudolf Steiner az Okkult történelem-ciklus harmadik előadásában a Marie Steiner-individualitásnak erről az alexandriai inkarnációjáról végül a következőket mondja: „A nagy matematikusnőben, Hüpatiában úgyszólván korának teljes matematikai és filozófiai bölcsessége személyes képességként, személyes tudásként és bölcsességként volt jelen. Mindez benne élt, mintegy bele volt zárva Hüpatia személyiségébe. És látni fogjuk, hogy ennek az individualitásnak éppen a női személyiséget kellett magára öltenie, hogy egy ilyesfajta lágy összezártságban fejeződjék ki mindaz, amit korábban az orfikus misztériumokban felvett magába – hogy személyes formában nyilvánuljon meg mindaz, amit ott az inspirátorok közvetítésével, az orfikus misztériumok tanítványaként fogadott magába. Láthatjuk tehát, hogy a szellemi világból eredő hatások az ember egymást követő inkarnációiban mennyire más és más módon jelennek meg.”

Összegezve az elhangzottakat: Marie Steiner individualitásának alexandriai inkarnációjára a korai kereszténység legsötétebb árnyoldala vetült. Ahogy Rudolf Steiner az Okkult történelem negyedik előadásában mondja: „Az alexandriaiak viselkedése Hüpatiával szemben azt szemlélteti, hogy milyen gyengeségei és árnyoldalai voltak a kereszténységnek.” S míg Hüpatia munkássága úgyszólván a korabeli kereszténység ellenében fejlődött ki, addig következő inkarnációja már teljes mértékben a virágzó középkori keresztény bölcselet jegyében állt, s annak egyik legszebb és legszínesebb virágaként bontakozott ki.

 

Korcsog Balázs

 

Image
Alexandriai Hüpatia
Image
Marie Steiner (1903)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ki volt Marie Steiner (Karmikus életrajza Rudolf Steiner kutatásainak fényében)

1. rész: Kelta misztériumiskolázás; Orfikus misztériumtanítvány

2. rész: Az alexandriai inkarnáció (Alexandriai Hüpatia)

3. rész: A középkori inkarnáció (Albertus Magnus)

4. rész: Arisztotelész megkeresztelése” (Albertus Magnus és Aquinói Tamás)

5. rész: A Marie Steiner-inkarnáció



JEGYZETEK

[1] Vagyis ugyanaz az individualitás, aki Orfeusz nagy tanítványaként és a preszókratikus bölcsek tanítójának, a szüroszi Phereküdésznek a mestereként ott állt a görög gondolkodás fejlődésének kezdetén, egy későbbi inkarnációjában, az alexandriai Hüpatiaként ott áll a görög filozófia kései, hellenisztikus-neoplatonikus fázisának végén. Ennek az egész fejlődésnek a legelején tehát az Orfikus beavatott, a legvégén pedig az alexandriai Hüpatia áll – s ők mindketten ugyanannak az individualitásnak az inkarnációi. (Lásd Hammacher: I. m. 73. o.)

[2] „A legmagasabban fejlett individualitások a szellemi élet irányítói és vezetői a Földön. Minél magasabb fokot ért el valaki, annál hamarabb kezd el munkálkodni a saját fizikai testén, hogy alkalmassá tegye arra a feladatra, amit a Földön el kell végeznie. A beavatottak tehát tudatosan építik fel fizikai testüket. Az ilyen individualitások testi formája éppen ezért nagymértékben hasonlít az egymást követő inkarnációkban, míg az alacsonyabb fokon álló egyéneknél a külső formák nem hasonlítanak egymásra a különböző megtestesülésekben. Minél fejlettebb az ember, annál nagyobb a hasonlóság a fizikai testei között az egymást követő inkarnációkban – a szellemi látó számára ez világosan érzékelhető. A német nyelvben van is erre egy kifejezés, amely a magasabb fokú fejlettségre utal: eszerint az ilyen ember egyáltalán »nem születik másik testben«, mint az átlagemberek. Egy mesterről elmondható, hogy ugyanabban az asztráltestben születik meg, melyet már évszázadok, sőt évezredek óta használ. Ez a helyzet a legtöbb vezető individualitás esetében – azoknál a mestereknél, akiknek az a feladata, hogy gondoskodjanak az egyik korszakból a másikba való átmenetről.” Lásd Rudolf Steiner: A rózsakeresztesek teozófiája (GA 99). Ötödik előadás, 1907. máj. 29.

[3] Az ifjú Hüpatia ott van Raffaello Athéni iskoláján is, a két főalak, Platón és Arisztotelész jobbján, a püthagoreusok csoportjában.

[4] Ez természetesen nem azt jelenti, hogy pusztán a külső vonások hasonlóságaiból karmikus következtetéseket lehetne levonni, a helyzet ennek épp a fordítottja: a külső testi hasonlóságok csak utólag igazolhatják és szemléltethetik a korábban már kikutatott karmikus összefüggéseket.

Utolsó frissítés ( 2017. június 02. )