Szergej O. Prokofjev: "Templomtisztítás kell a Goetheanumban..."
2018. július 31.

ImageSzergej O. Prokofjev

 

„Templomtisztítás kell

a Goetheanumban…”

 

Prokofjev drámai helyzetértékelése a Goetheanumban és az Antropozófiai Társaságban zajló folyamatokról

 

„Mikor pedig látjátok majd, hogy az a pusztító utálatosság, amelyről Dániel próféta szólott,

ott áll a szent helyen, … akkor tudjátok meg, hogy közel van, az ajtó előtt.”

(Máté 24,15 és 33)

 

2012. március 30-án, Rudolf Steiner halálának évfordulóján elhangzott előadásom, melyet fájó érintettségből és belső elkötelezettségből tartottam, heves vitát váltott ki az Antropozófiai Társaság széles köreiben. Ennek során újra és újra olyan kérdések merültek fel, melyek megválaszolásának, úgy vélem, nagy jelentősége van a Goetheanum és a társaság jövője szempontjából.

 

Ennek a vitának az alapját – magán az előadáson kívül, amelyen, mivel az Általános Antropozófiai Társaság éves közgyűléséhez kapcsolódott, úgy 700 ember volt jelen – az előadás rövid összefoglalójának megjelentetése képezte, melyet az egyik résztvevő, Gerlinde Schultz állított össze Friedrichsdorfból. Ez a rövid összefoglaló egy új, főként elektronikusan terjesztett „Hírlevél” 8. számában jelent meg, 2012. április 8-án. Ezt az új „Hírlevelet” a Das Goetheanum hetilap tagoknak szóló mellékletének megszüntetése után, annak folytatásaként, és tagi kezdeményezésként hozta létre Roland Tüscher és Kirsten Juel. Ebből egy szélesebb közönség is megismerhette előadásom lényegi mondanivalóját.

 

Mivel az előadásomban érintett problémákat az Antropozófiai Társaságban és főként a Goetheanumban a tagok részéről élénk és lelkes érdeklődés fogadta, ezért döntöttem úgy, hogy az előadás teljes szövegét közzéteszem, néhány magyarázattal és kiegészítéssel kibővítve (hozzáfűzött jegyzetek formájában).[1]

 

Ez annál is inkább szükségesnek tűnt a számomra, mivel sokan nem ismerhették az előadás szövegét, hogy pontosan mi is hangzott el ott, s így igen eltérő lett az előadás fogadtatása: a lelkes és pozitív visszajelzésektől az éles elutasításig. A pozitív visszajelzések szerint előadásomban végre megdőlt egy kimondatlan tabu, és őszintén kimondtuk végre a társaság és a Goetheanum legégetőbb problémáját: a Rudolf Steinerhez való viszony kérdését (hogy hogyan viszonyulunk őhozzá, és hogy az Antropozófiai Társaság és a Goetheanum egyáltalán kapcsolatban van-e még vele). De túlnyomórészt pozitív visszajelzéseket kaptam, és az utóbbi időben sok köszönet és bátorítás érkezett a hozzám írott levelekben, aminek nagyon örülök, mivel ez is mutatja, hogy a Rudolf Steiner iránti szeretet és a megalkuvást, a kompromisszumokat nem ismerő síkraszállás az antropozófiáért továbbra is eleven impulzusként él sok antropozófus szívében. Hiszen csakis ezekkel az erőkkel, és Rudolf Steiner szellemében tudjuk biztosítani társaságunk és az antropozófia jövőjét a világban.

 

ImageElőadásom végén egy Rudolf Steinert ábrázoló, egészen különleges fotóról beszéltem, amely előadásom alatt végig a szónoki pulpitus mellett állt a színpadon, miután sikerült kiszabadítanom ezt a képet a Goetheanum hátsó lépcsőházába való száműzetéséből, és bevitettem a nagyterembe. Ezzel a gesztussal az őt megillető tiszteletet akartam kifejezni az antropozófia és a Goetheanum alapítója iránt. Hiszen kénytelenek vagyunk a Goetheanum egyre erősödő hanyatlási és pusztulási folyamataiban azt a tényt is rémisztő tünetnek tartani, hogy az utóbbi években fokozatosan Rudolf Steiner összes fényképét eltávolították az általa épített ház [a Goetheanum] nyilvános tereiből, hogy aztán az ő születésének 150. évfordulója alkalmából egyetlen egy képet állítsanak ki róla, és azt is a hátsó lépcsőházban, ráadásul üres képkeretek között, a nyers betonfalra csavarozva. Ehhez jön még az a körülmény is, hogy a képet egy olyan helyre tették ki, amelyet úgy 84 évvel az épület megnyitása után még mindig nem fejeztek be teljesen, és kimondottan Rudolf Steiner 150. születésnapjához használták kiállítóteremként.[2]

 

Utazásaim során sehol a világon nem találkoztam ilyesfajta bánásmóddal, hogy így bántak volna egy nagy emberrel, egy jelentős személyiséggel, jelen esetben Rudolf Steinerrel, noha azok, akik a Goetheanumban dolgoznak és oktatnak, valójában mindent neki köszönhetnek. És elmondhatom, hogy életemben igazán sokfelé jártam a világban: voltam a Goethe-házban, a Schiller-házban, a Lessing-házban, a Dürer-házban, Emerson házában, Dosztojevszkij lakásában, Tolsztoj és George Washington birtokain, és még néhány helyen. S akár gazdagabb, akár szerényebb körülmények között, de mindenütt nagy-nagy szeretettel és a legmélyebb tisztelettel találkoztam az egykor ott élő és dolgozó nagy ember iránt, ami még a legkisebb részletekben is megnyilvánult, s mindenhol ez adta a hely sajátos légkörét, különleges atmoszféráját és vonzerejét. Ám sehol sem találkoztam olyasfajta közömbösséggel és tiszteletlenséggel, sőt megvetéssel azzal az emberrel szemben, hogy ennyire semmibe vették volna azt az embert, aki egykor azon a helyen élt és dolgozott, mint amit, legmélyebb bánatomra, itt a Goetheanumban az utóbbi években tapasztalhatunk.

 

Itt egyáltalán nem arról van szó, hogy egyfajta ikonná tegyük a Rudolf Steinerről készült fotókat, hanem arról, hogy kötelességünknek kellene hogy érezzük, hogy betartsuk a tisztesség és a tisztelet legalapvetőbb normáit, amellyel a világminden részén találkozhatunk a kulturális szempontból kiemelkedő helyszíneken. Vagy másként kifejezve: hogy itt a kulturálatlanság egyébként rémisztő jelei és tünetei nyilvánulnak meg, aminek következtében a Goetheanum messze elmarad az ilyen jelentőségű kulturális helyszíneken általánosan elvárható színvonaltól.

 

És itt sajnos nagy fájdalommal kell megállapítanunk, hogy a Goetheanum ilyen szempontból már régóta messze elmarad attól, ami a tisztelet kifejeződésének és a nagyrabecsülés jelének számít világszerte. Egyetlen apró adalék ehhez: elképzelhetőnek tartja bárki is, hogy az ember belép Goethe vagy Schiller házába, és az égadta világon semmit sem tudhat meg arról, hogy kié volt egykor ez a ház, ki építtette, hogy ki élt és dolgozott benne? Ez mindazok számára teljesen elképzelhetetlen, akik szeretik Goethét vagy Schillert – és Weimarban nem is ez a helyzet. Ám a Goetheanumban, Rudolf Steiner működésének legfontosabb helyszínén már évek óta egyre inkább ezzel a helyzettel találkozik minden látogató, már ami a Steinerhez való viszonyulást, a vele való bánásmódot illeti. Rudolf Steiner tanítványaként az ember a lelke mélyén csak mélységes szégyenkezést és felháborodást érezhet ezzel kapcsolatban.

 

És itt egy másik kínos kérdést is meg kell említenem. Az előadásomról szóló vitákban az a kellemetlen érzés és az az értetlenség is megnyilvánult, hogy az Antropozófiai Társaságban és a Goetheanumban tapasztalható visszásságokkal kapcsolatos kritikai észrevételeimnek miért éppen Rudolf Steiner halálának évfordulójával összefüggésben adtam hangot. Hogy ezeket a dolgokat joggal tettem szóvá éppen ezen a napon, arról akkor és így utólag is teljesen meg vagyok győződve. Mégpedig a következő okból: azok a visszásságok, amelyekre előadásomban rámutattam, s amelyek számát még tovább lehetne bővíteni, ugyanolyan természetűek, mint azok az okok, amelyek egyebek mellett ahhoz vezettek, hogy Rudolf Steinernek idő előtt kellett elhagynia a fizikai síkot, s ennek következében nem tudta teljesen véghezvinni és befejezni azt a munkát, amiért a Földre érkezett. Ennek katasztrofális következményei fájóan ismertek minden antropozófus számára, akinek szívügye az, amit Rudolf Steiner a Karácsonyi Gyűléssel, a társaság újraalapításával, a karma-előadásokkal és a Szellemtudományi Főiskolával akart létrehozni.

 

Rudolf Steiner maga – úgyszólván egy kétségbeesett pillanatában – utalt arra, hogy úgy érzi: a társaság tagjai úgy kezelik őt, úgy bánnak vele, mint „elhanyagolható mennyiséggel” (»quantité négligeable«, mint amit nem kell figyelembe venni).[3] Steiner ennek máshol is hangot adott, mégpedig akkor, amikor a „belső ellenállásról” beszélt ővele szemben az Antropozófiai Társaság tagjai részéről.[4] Próbáljuk meg egyszer ezt a helyzetet reálisan elképzelni: a tanítványok, akik ellenállást tanúsítva szembeszegülnek a saját szellemi tanítójukkal! – És éppen ez volt az egyik oka annak, hogy lehetetlenné vált Rudolf Steiner további földi tevékenysége a 20. században. De sajnos itt még többről van szó: manapság rémülten kell konstatálnunk, hogy ez a „belső ellenállás” Rudolf Steinerrel szemben a mi saját köreinkben jelentős mértékben felerősödött. És az előadásomban felsorolt tényezők ennek csupán néhány jellemző tünetét és ismertetőjelét nevezik meg. Ezért ezek a dolgok (a társaságon belüli visszásságok) bizony nagyon is hozzátartoznak és szorosan kapcsolódnak Rudolf Steiner halálának évfordulójához. És nagyon remélem, hogy fejtegetéseimmel legalább néhány jelenlévő antropozófus szívét elértem, hiszen mindezeket azért tettem szóvá, hogy a tagok elgondolkozzanak, és ráébredjenek ezekre a visszásságokra.

 

Végezetül szeretném megjegyezni, hogy itt semmi esetre sem arról van szó, hogy most gyorsan tegyünk egy pár „kozmetikai intézkedést”, és nagy sietve, rövid időre kitegyünk egy Rudolf Steinerről készült fényképet a Goetheanum nyugati bejáratának közelébe, a születési és halálozási dátumával.[5] Előadásom célja az volt, és továbbra is az marad, hogy minden figyelmünket arra irányítsuk, hogy a Goetheanum fejlődése az utóbbi években már nem a megfelelő irányba (nem a helyes, a kellő irányba) haladt, hanem egy olyan irányba, amely nem felel meg sem Rudolf Steiner szellemiségének, sem az antropozófia ügyét nem szolgálja.

 

És ezen az irányon kell minden erőnkkel és nagyon határozottan változtatni – amíg még nem késő. Máskülönben a Goetheanumot az a veszély fenyegeti – és itt Peter Selg szavait szeretném idézni –, hogy a szellemi „jelentéktelenségbe” süllyed, hogy a Goetheanum szellemileg jelentéktelenné válik, és egy múzeum és egy kongresszusi központ puszta keveréke lesz belőle („kultúrházként”, művelődési központként működik). Erről a következőket írja Peter Selg: „Ha nem sikerül ez a fáradozásunk, és kudarcot vall ez az igyekezetünk, akkor a Rudolf Steiner által létrehozott társaság az elkövetkező években és évtizedekben minden bizonnyal meg fog halni – lassan, fokozatosan, vagy egyszer csak hirtelen, de kétségkívül el fog pusztulni. És a Goetheanum mint olyan, a rendkívül fontos szekciómunkák és szociális kapcsolatok ellenére, szellemileg és a maga lényegét és rendeltetését tekintve – jelentéktelenné válik. Ezzel azonban valami nagyon lényeges menne veszendőbe hosszú évszázadokra.”[6]

 

De hogy ez ne következzék be, és a szükséges változtatásokhoz egyáltalán hozzákezdhessünk, azt egy alapos „templomtisztításnak” kell megelőznie (tehát előbb egy alapos „templomtisztítást” kell végeznünk a Goetheanumban), vagy Marie Steiner 1948-ban írott szavaival kifejezve: „De csak akkor lehetséges a gyógyulás, ha visszatérünk Rudolf Steiner irányelveihez” (Rudolf Steiner »irányvonalához«).[7]

 

A tanítónk halálának évfordulóján elhangzott előadásom bárcsak segítséget nyújthatna ebben, és hozzájárulhatna ahhoz, hogy az Antropozófiai Társaságban és legfőképp a Goetheanumban megtegyük az első lépést egy olyan új irányba, amely megfelel Rudolf Steiner szellemiségének.

 

Fordította: Korcsog Balázs

 

Forrás: Sergej O. Prokofieff: Wie stehen wir heute vor Rudolf Steiner? Verlag des Ita Wegman Instituts, Arlesheim, 2012. S. 9-15.

JEGYZETEK (PROKOFJEV)

[1] A hozzáfűzött kiegészítések célja, hogy megmutassák, miért tartottam ezt az előadást, és hogy az milyen szorosan kapcsolódik Rudolf Steiner művéhez és tanítványainak közösségéhez.

[2] Az északi lépcsőházról van szó a színpad mögött, ahol még mindig nyers betonfalak és acélszerkezetek állnak, és az épület befejezetlen részei (lépcsők, lépcsőkorlátok) találhatók itt. Ha ma elkezdenek pénzt gyűjteni a Goetheanum épületének szükségessé vált felújítására, akkor fel kell tenni a kérdést, hogy nem kellene előbb végre-valahára teljesen befejezni az egyetemes építészet e nagyszerű mesterművének végleges kialakítását?!

[3] „Ami engem illet, azt az Antropozófiai Társaság meglehetősen széles köreiben »Quantité négligeable«-nek (elhanyagolható mennyiségnek) tekintik.” (GA 259, 1923. július 22-i előadás)

[4] „Kedves barátaim, többször beszéltem már arról, és ezt sokan talán indokolatlannak tartják Önök közül, hogy az Antropozófiai Társaságon belül egyfajta »belső ellenállás« tapasztalható azzal szemben, amit nekem néha az antropozófia középpontjából kiindulva, az antropozófia centrumából eredően kell képviselnem.” (GA 259, 1923. június 17-i előadás) És Rudolf Steiner megbetegedésére és életének utolsó két esztendejére vonatkozóan Ita Wegman a következőket jegyzi fel a jegyzetfüzetébe: „A meg nem értés akadályt jelent. A betegség (betegsége) is a meg nem értés, az ellenállás következménye.” (Idézi Ita Wegman: Emlékeim Rudolf Steinerről. Összeállította és közreadja: Peter Selg, Arlesheim, 2009, 42. o. Magyar kiadás: Arkánum, 2011, 42. o.)

[5] És ha most, az előadásom után, gyorsan kitesznek egy Rudolf Steinerről készült fotót egy erre teljesen alkalmatlan és méltatlan helyiségbe a Goetheanumban – ahol korábban a belépőjegyeket árusították, ma pedig internet-csatlakozást biztosítanak a látogatóknak –, anélkül, hogy a kép mellé tett kísérőszövegben akárcsak megemlítenék a legjelentősebb tettet, amit Rudolf Steiner az élete során véghezvitt, nevezetesen az antropozófia mint szellemtudomány megalapítását, akkor itt semmiképpen sem arról van szó, amire az előadásomban utaltam.

[6] Peter Selg: Die Identität der Allgemeinen Anthroposophischen Gesellschaft (Az Általános Antropozófiai Társaság identitása). Arlesheim, 2012.

[7] Idézi Marie Steiner: Briefe und Dokumente vornehmlich aus ihrem letzten Lebensjahr (Levelek és dokumentumok – főként életének utolsó esztendejéből). Dornach, 1981.

Utolsó frissítés ( 2018. augusztus 14. )