Rudolf Steiner

Richard Wagner

a szellemtudomány fényében

A berlini Wagner-ciklus

(1905. március-május)

Harmadik előadás

(1905. május 12.)

A nibelung gyűrűje (III.)

Az előző előadásban láthattuk, hogyan tért vissza a mítoszokhoz Wagner, a nagy művész, hogy hatalmas kozmikus összefüggéseket ábrázoljon. A Siegfried-mítoszban benne él a teljes északi világszemlélet, egészen a kereszténység koráig. Ez az északi világkép egy tragikus vonással rendelkezik: az istenek alkonyával ér véget. Mit jelent e tragikus vonás?

Négy fázisa van ennek az északi világképnek. Négy fokozaton ment keresztül az emberiség, s aztán érkezett el Krisztus. Ma az ötödik földkorszak (az Atlantisz utáni időszak) ötödik kultúrkorszakában élünk, melyet más kultúrkorszakok előztek meg: a szanszkrit [óindiai] kultúra, aztán a perzsa-méd, majd a kaldeus-babiloni-egyiptomi kultúra; a görög-latin kultúrkorszak volt a negyedik, s északon pedig a teuton-germán népcsoport. S ekkor  kapcsolódik be a fejlődésbe a kereszténység mint új hatás. Ezen a fokon minden megváltozik, s a régi eltűnik. Ezt nagyon szépen mutatja be Winfried Bonifatius (Szent Bonifác) története, aki kivágja a szent tölgyfát. A „tölgyfa” a régi misztériumokban ugyanazt jelenti, mint a „druida”. A tölgyfa kivágása tehát a régi északi vallás eltűnését jelenti. Az északi misztériumokban megjövendölték, hogy a fejlődés egyszer majd túllép a druida-kultuszon.

Mialatt délen az első négy kultúrkorszak kibontakozott, aközben az északi népek is előkészítették maguknak ezt a fejlődést. Itt is négy fázissal találkozunk, a fejlődés itt is négy lépcsőfokon megy keresztül: az utolsó maga az istenek alkonya. Fontos jellegzetesség, hogy e négy fázis során az emberiség teljes korábbi fejlődése megismétlődik. Az emberiség különböző állapotokon ment keresztül. Az északi mítoszok egyfajta visszaemlékezést jelentenek a Föld teljes történetére, amely szemléletként és mitikus tartalomként él e mítoszokban. És Wagner zenedrámáiban benne él a fejlődés e négy lépcsőfoka, mivel ő ezekből a mítoszokból merítette műveit. Wagner teljes joggal alkotott egy tetralógiát. Az előjátékkal együtt négy részből álló műben az emberiség fejlődésének négy lépcsőfoka jelenik meg - az ötödik lépcsőfok a kereszténység lesz.

Mi A Rajna kincsének alapmotívuma? És mi a jelenlegi földkorszak [az Atlantisz utáni időszak] alapmotívuma? - Ha visszamegyünk a poláris földkorszakig, akkor olyan embereket találunk, akik még nem rendelkeztek öntudattal, s még nem tagolódtak különböző nemekre, ahogyan a hiperboreus időszak emberei sem. Az ember csak a harmadik földkorszakban, a lemúriai időszakban válik egyneművé. És csupán [a negyedik,] atlantiszi földkorszakban - annak is az ötödik alkorszakában - születik meg az Én. Az ember ekkor mondta először önmagáról, hogy „én”, ekkor nevezte először „én”-nek önmagát. Ezt az én-tudatot a mítosz Alberichként, a törpeként ábrázolja, aki mintegy Nibelheimból felemelkedve jelenik meg. Atlantisz volt ez a Nibelheim, s joggal nevezték „Nebelheim”-nak [a köd hazájának]. Földünk légköréből akkor még nem oszlottak fel a párás légtömegek, s még eső formájú csapadék sem létezett. Ennek a Nibelheimnak a bugyborékoló vizeiből és gomolygó ködjeiből születik meg az emberi én. Wagner ezt nagyszerűen fejezi ki a zenekar Esz-dúr akkordjában: a jelenlegi emberiség vezérmotívuma csendül fel itt Nibelheimból.

Tisztában kell lennünk vele, mi történt a Földön ebben az időszakban. Az ember lelki-szellemi lényként érkezett a Földre. Teste a Föld étertestéből született meg. Az ember ekkor még nem volt se nő, se férfi, még semmit sem tudott a tulajdonról és a hatalomról. A lelket vízként szokták ábrázolni. A kincset, amely egyúttal a hatalmat is jelenti, még az asztrális világ hullámzó erői, a Rajna leányai, a rajnai sellők őrzik. De lassanként előkészül, ami az atlantiszi időszakban jelenik meg: az én, az önzés, az egoizmus. Ám az ember eredendő lelki lényében volt valami, amiről az embernek most le kell mondania: a szerelemről, amely még nem egy rajta kívül álló, másik lényre vágyik, hanem önmagában teljes. Alberichnek erről az önmagában teljes szerelemről kell lemondania. Erre a gyűrű által válik képessé, amely összekapcsolja az ember különböző elemeit. Amíg a kétneműség állapota tartott, addig az embernek nem volt szüksége erre a gyűrűre. Csak amikor az ember lemondott a lelki szerelemről, a kétneműségről, akkor kellett a gyűrűnek kívülről összekötnie azt, ami különvált egymástól. Az embernek most már egy különálló, másik lénnyel való egyesülésben kell keresnie a szerelmet. A gyűrű különvált emberek egyesülésének jelképe, a két nem fizikai kapcsolatának és kötelékének szimbóluma. Amikor Alberich megkaparintja a gyűrűt, akkor le kell mondania a szerelemről. Elérkezett az idő, amikor az ember már nem képes önmagában egységet alkotni. A test, a lélek és a szellem korábban egységet képezett. Az istenség most viszont kívülről teremti meg a testet. A nemek ellenségként állnak szemben egymással: a két óriás, Fasolt és Fafner testesíti meg őket. Az emberi test egyneművé vált.

Az ősi vallásokban az ember testét templomként ábrázolták, melyen az istenség kívülről munkálkodik. A belső templomot, a lelkét azonban az embernek magának kell megalkotnia, amióta énné vált. Az istenségben még megmaradt a teremtő szerelem, s még munkálkodik a „külső templomon”. A mítoszban erre az a rész utal, mikor Wotan el akarja venni a gyűrűt az óriásoktól, ám ekkor megjelenik neki Erda, s lebeszéli róla. Erda az emberiség közös tisztánlátó tudata. Az istennek nem szabad megtartania a gyűrűt, amely egyben tartja azt, aminek külön kell válnia, hogy amikor a nemi jelleg majd ismét eltűnik, akkor magasabb szinten újra egyesüljön. A Föld tudatának profetikus tisztánlátó ereje tehát visszatartja Wotant attól, hogy hatalmába kerítse a gyűrűt, így az az óriásoknál marad. Ettől kezdve minden ember egyneművé válik. Az óriások a fizikai testiséget jelentik. És csak most építik fel az óriások a Walhallát. Hogy a gyűrűért folytatott viszály során Fafner megöli Fasoltot: ez a férfi és a női nem közti ellentétet fejezi ki. Minden embernek csak az egyik nemét oltják ki: a férfi megöli magában a nőt, a nő pedig a férfit.

Az első Brünnhilda és lova, Grane

S ekkor a Föld átfogó tudatából kell megszületnie a magasabb rendű tudatnak. Ez Wotan és Erda egyesülése által megy végbe, s ebből születik Brünnhilda. Benne még megvan valami az egyetemes tudat átfogó isteni bölcsességéből. Ez a tudat azonban ezután fokozatosan visszaszorul. Wotan ezzel szemben egy földi asszonnyal nemzi Siegmundot és Sieglindét. Ez a lelki kétneműségre, a férfi és a női lélekre utal. Egyikük sem tud a másik nélkül tovább élni. A női lélek, Sieglinde, Hunding prédájává válik: a léleknek át kell adnia magát a fizikai agynak. Itt kezdődnek Siegmund - a testbe zárt lélek - tévútjai, aki nem elég erős ahhoz, hogy az istenséghez forduljon, s ezért elbukik. Az istenek nem védhetik meg Siegmundot, akinek kardja így kettétörik Wotan dárdáján.

Wotannak ekkor át kell adnia az irányítást a teljesen az érzékiségben működő emberi énnek, Hagennek, Alberich fiának, az alacsonyrendű én princípiumának. A férfi és a női lélek szövetsége ellen minden erő összeesküszik. Magának Wotannak is Fricka mellé kell állnia. Fricka magasabb szinten testesíti meg a férfi-női lelket. Ő veszi rá Wotant, hogy földi szinten felbontsa a férfi és női lélek közti köteléket. A férfi és a női lélek egymásra találva életben marad, a Földön azonban a vér, az érzékiség is közrejátszik. Ez mélyen megmutatkozik a testvérszerelem motívumában. Tehát egy olyan dolog is közrejátszik, ami tilos volt, hiszen ha ez meghonosodik, akkor az Siegmund és Sieglinde vesztét, a fizikaiság biztos pusztulását jelenti. Sieglindének a mindent átfogó tudat, Brünnhilda által kell vesznie, hiszen az egész földfejlődést akadályozná. Brünnhilda azonban Sieglinde segítségére siet, s neki adja Grane nevű lovát, amely átsegíti az embert a földi eseményeken. Brünnhilda száműzetésbe vonul, s lángoló tűzoszlop veszi körül a szikláját. A tisztánlátó tudatot tehát most körülöleli az a tűz, amelyen az embernek előbb keresztül kell hatolnia ahhoz, hogy megtisztuljon, ha ismét el akarja érni a mindent átfogó tudatot.

Sieglinde azonban - a lelki-női princípium - világra hozza Siegfriedet, az emberi tudatot, amelynek ismét fel kell emelkednie a magasabb világokhoz. Siegfried titokban nő fel Miménél, majd le kell győznie a sárkányt, az alacsonyrendű természetet, hogy megszerezze magának a hatalmat. Siegfried Mimét is legyőzi. Kicsoda Mime? Mime olyasvalaminek van birtokában, ami láthatatlanná tesz, a ködsüvegnek, amely egy olyasfajta hatalom eszköze, ami a hétköznapi emberek számára nem látható. A ködsüveg a mágus szimbóluma - mégpedig mind a fehér, mind a fekete mágusé -, azé, aki bár látható alakban jár-kel közöttünk, valódi mivoltában azonban láthatatlan. Mime a mágus, aki a föld sötét erőit felhasználva ködsüveget tud készíteni. Mime Siegfriedből is fekete mágust akar csinálni, de ő nem akar az lenni. Siegfried ezután megöli a sárkányt, és annak egy csepp vérét (a szenvedélyek jelképét) magába fogadja, s ezáltal képes lesz megérteni a madarak beszédét, a földi érzékiség szavát. Most már képessé válik arra, hogy a magasabb fokú beavatottak útját járja, s [egy erdei madár hangja] meg is mutatja neki a Brünnhildához, a mindent átfogó, teljes tudathoz vezető utat.

Siegfried halála

Eddig az északi fejlődés három fázisával volt dolgunk: először a törpékkel, utána az óriásokkal, most pedig emberekkel. A valkűr a második fázist jelentette. És csak a Siegfriedben találkozunk magának az embernek a születésével. Siegfriednek a testiségbe zártan kell ismét visszatalálnia a tiszta bölcsességhez vezető útra. A negyedik részben, Az istenek alkonyában az fejeződik ki, hogy az északi világban az ember még nem volt elég érett, s még nem érte el a teljes beavatást. Siegfried egyetlen ponton még sebezhető, ott, ahol Krisztus a keresztet vitte. Siegfried még nem tudta magára venni a keresztet. Ez mély kifejeződése annak, hogy az északi népeknél még hiányzott valami: még szükségük volt a kereszténységre. Siegfried nem egyesülhet Brünnhildával. Siegfried az emberi lélek, akit egy földi asszony szült, Siegmund és Sieglinde nászából. Brünnhilda pedig - a magasabb rendű tudatállapot - szűz marad.

Az utolsó fázisban kell elnyerni a magasabb rendű tudást. Mivel az ember még nem szerezte meg azt a képességet, hogy egyesüljön a szűzi bölcsességgel, ezért él vágyként benne a magasabb rendű tudásra való törekvés. Le kell győznie ezt a vágyat. S mivel érzéki vággyal akar összeforrni Brünnhildával, ez vezet ahhoz, hogy zálogot cserélnek: Brünnhilda odaadja a lovát, Siegfried pedig a gyűrűt.

Amíg az ember nem képes egyesülni magasabb Énjével, addig a gyűrű, a külső kényszer sem veszíti el hatalmát. Az ember alámerül egy alacsonyrendű tudatállapotba, vakság sújtja őt. Siegfried elfelejti Brünnhildát, s Gudrunnal, az alacsonyrendű tudattal lép frigyre. Sőt, egy másik férfi, az arra méltatlan Gunther számára kéri meg Brünnhilda kezét. Vagyis a kereszténység megjelenése előtti utolsó szakaszban az ember még egyszer a tisztátalan ösvényre téved, s a sötét erőknek esik áldozatul. Brünnhilda és Gunther jogosulatlan frigye okozza Siegfried vesztét: azon alacsonyrendű erők által kell halálát lelnie, melyek hatalmukba kerítették őt.

Közeleg a vég, az utolsó szakasz. Még egyszer megjelenik a három norna [a sors szálait szövő istennők]. Ebben a fázisban vész el a mindent átfogó tudat:

Az örök tudás, ím, véget ér!

A világnak nem viszünk többé

Bölcs híreket: -

Le hát, Anyánkhoz, le!

A magasabb rendű bölcsesség, ami eddig megadatott az istenek fiainak, a Földön tehát veszendőbe megy: visszatér az örökkévalóságba. Az emberiség önmagára van utalva.

Trisztán és Izolda

Aki mélyebbre lát, annak a Trisztán és Izolda című zenedráma annak kifejeződése, hogy Wagner számára még világosabbá vált a nemek kettősségének problémája. A férfiasságnak és a nőiességnek csak a fizikai síkon van jelentősége. Trisztánban az a vágy él, hogy ne legyen többé külön, elszakítva, hogy kiegyenlítésre leljen, hogy olyan tudata legyen, amely már nem férfi vagy női tudat. Ez a vágy hullámzik és forrong e drámában: hogy többé ne csak én, Trisztán legyek, hanem Izoldát is magamba fogadjam; hogy többé ne csak én, Izolda legyek, hanem Izolda és Trisztán legyek. Mindkettejüknél megszűnik e különválás tudata. Így szól e költemény utolsó szavainak végkicsengése, az elkülönültségből való megváltás:

A gyönyör tengerének

hullámzó árjában,

az illathullámok

zengő robajában,

a világmindenség

lélegző fuvallatában -

elmerülni,

beléfúlni -

mindent feledve -

mindnyájunk üdve!

Ennek minden szava mélyebb tudásból van megformálva. A gyönyörnek, a vágynak e hullámzó tengere az asztrális világ, az illatozó, zengő robajlásban felcsendülő világ pedig a devachán [a szellemi világ]. A mindenség lélegző fuvallata az élet princípiuma, ebben kell mindennek kiegyenlítődnie, kiteljesednie. Többé nem elkülönült tudattal létezni: öntudatlanul belefulladni, elmerülni az el nem különültségben, ez a legmagasabb rendű boldogság, a legfőbb üdv. - A legmagasabb rendű földi boldogság valóban az, ha a szellem erejénél fogva felülkerekedünk az érzékiségen. A vágy, mely a földi dolgok leküzdésére törekszik, nemessé tesz. S ez nem más, mint magának a vágynak a kioltása. Wagner ezt a kérdést próbálta megfejteni a Trisztán és Izoldában.

Mindezek a gondolatok úgymond nem tudatosan, nem absztrakt módon éltek Wagnerben, hanem a mítoszokban élnek, s Wagner ezekből a mítoszokból merítette őket. Nem szükséges, hogy az egyedülálló művész elvontan és tudatosan hordozza ezeket a gondolatokat. Ahogy a növény is bizonyos törvények szerint növekszik, anélkül, hogy ismerné ezeket a törvényeket, úgy élnek a mítoszokban - mint az isteni, örök igazságok jelképes ábrázolásában - a világmindenség erői.

Richard Wagner születésének 200. évfordulójára

összeállította és fordította: Korcsog Balázs

Dornach volt élete álma (Szergej O. Prokofjev találkozása Wagner Lohengrinjével)