Ma hogyan állunk helyt

Rudolf Steiner előtt?

Kommentár Szergej O. Prokofjev

azonos című könyvéhez

Ahogy az előszóban is írja, Szergej O. Prokofjev abban kívánt közreműködni, „hogy az Antropozófiai Társaságban és főként a Goetheanumban megtegyük az első lépést egy olyan új irányba, amely megfelel Rudolf Steiner szellemiségének.” „A Goetheanum az a hely, ahol a Rudolf Steinerrel való kapcsolatot különösen intenzíven kell keresnünk és ápolnunk, ahol e kapcsolatnak példamutató módon kell élnie, s a messziről jött emberek számára éppúgy láthatóvá kell válnia. Nekik is érzékelniük kellene ebben a házban, melyet Rudolf Steiner adományozott nekünk, hogy itt még mindig jelen van az ő szelleme.”

Az előadás végén Prokofjev arra a bánásmódra is kitért, amelyben Rudolf Steiner egyik legfigyelemreméltóbb portréjának volt része, melyet a tavalyi Michael-napi konferencia alkalmából a Goetheanum befejezetlen „hátsó lépcsőházában” - üres képkeretek és Marie Steiner egy arcképének társaságában - állítottak ki, Prokofjev szavaival „teljesen elveszett kiállítási tárgyként”. Ezt a képet Prokofjev az előadás idejére behozatta a lépcsőházból a színpadra, s nyíltan beszélt arról a hatalmas fájdalomról, amit ez a fajta bánásmód okoz neki („hogy ez milyen végtelen fájdalmat okoz nekem…”).

Szergej O. Prokofjev 2012. március 30-ai esti előadása egyedülálló esemény volt a Goetheanum történetében: Prokofjev sohasem adott elő ennyire személyesen, és nem beszélt saját útkereséseiről sem („Sokat töprengtem azon, hogy is van az, hogy…”) - s korábban sohasem mondta ki egy vezetőségi tag ilyen nyíltan, illetve a nyilvánosság előtt, hogy ő maga mennyit szenved a Goetheanumban zajló folyamatoktól. Könyve előszavában Prokofjev hangsúlyozza: az utóbbi években azt tapasztalta, hogy amilyen irányban halad a Goetheanum, az „sem Rudolf Steiner szellemének nem felel meg, sem az antropozófia ügyét nem szolgálja”. Majd a Rudolf Steinerrel szembeni „belső ellenállás”[1] olyan fokú erősödéséről beszél, amely még az 1923-as és 1924-es esztendők tragikus folyamatait is messze túlszárnyalja. Érthető, mennyire megdöbbentette ez az előadás a Goetheanum és az Általános Antropozófiai Társaság különféle vezető testületeit.

Másfelől Prokofjev egyenesen a tagokhoz fordult, s előadásában nem vádakat fogalmazott meg, és nem is érzelmes beszámolót tartott, hanem szenvedéséről tett páratlan tanúbizonyságot - egy mély értelmű és bensőséges szellemtudományos fejtegetés keretében. Akik az utóbbi három évtizedben[2] (vagy akár csak az utóbbi években) tényleg elolvasták és fel is dolgozták magukban az ő műveit, azok körében az előadás tartalmi szempontból nem okozott meglepetést - legfeljebb az a bátorság, mellyel Prokofjev megtörte sokéves hallgatását, s megfogalmazta „megfontolandó és ébresztő szándékú” felhívását. Elgondolkoztató, hogy a Karácsonyi konferencia révén Rudolf Steiner is közvetlenül a tagokhoz fordult.

Természetesen nem nehéz kiragadni olyan mondatokat Szergej O. Prokofjev könyvéből, melyeket aztán túlzónak lehet titulálni, s írásban is ellenük lehet fordulni. Valójában azonban arra lenne szükség, hogy tényleg elmélyedjünk az elhangzottak, a leírtak és az elképzelt célok legmélyén rejlő szellemi tartalomban, a szerző valódi szándékában, abban, amiről egész mondandója szólt és szól. A 30-as évek társasági tapasztalatai azt mutatják, hogy semmiképpen sem válik az Antropozófiai Társaság javára, ha a retorikai elemeket hangsúlyozzuk egy vitában, vagy ha az személyeskedővé és érzelmi alapúvá válik. Ám éppoly hasztalan és nem visz előre a színlelt egyetértés és a lojalitásra való felszólítás sem, azon sürgető kihívások és szellemi problémák szempontjából, melyekkel meg kell birkóznunk - a világtársaság tagjainak aktív közreműködésével.

„Nincs valódi ezotéria az Igazság nélkül” - mondta Rudolf Steiner 1912. december 29-én, Kölnben, az Antropozófiai Társaság megalapításakor tartott beszédében.[3] És: „Át kellene éreznünk, hogy az Antropozófiai Társaság a lehető legmélyebb emberi szerénység eredménye kell legyen, hiszen ebből a szerénységből fakad majd a legnagyobb komolyság a szent igazságokkal szemben…”[4]

Gyakran nehéz megérteni, hogy a Goetheanum körüli konfliktusok 1925 óta - szemmel látható módon periodikusan ismétlődve - miért oly mélyek és erőteljesek, noha az Antropozófiai Társaság valamennyi tagja világszerte azt kívánja, hogy ez most és a jövőben másképp legyen. De ennek minden bizonnyal nemcsak Rudolf Steinernél kell utánaolvasnunk, hanem valóban meg kell értenünk és szívlelnünk, hogy az Antroposzófia lényt olyan másfajta erők és hatalmak veszik körül a Földön, amelyek a létét fenyegetik, és semmiképpen sem akarják, hogy céltudatosan és töretlen erővel működhessen tovább a Karácsonyi konferencia szellemében, sőt ezt minden eszközzel megpróbálják megakadályozni. Rudolf Steiner szavaival: „Szellemi téren a küzdelem önmagában nem rossz, sőt ez az éltető eleme.”[5] Ennek a ténynek a felismerése a sok szép konferencia, alkotás, munka és szociális kapcsolat ellenére is nyilvánvalóan megkerülhetetlen, még akkor is, ha ez sok erőnkbe kerül.

„Csak a fizikai síkot kell elhagynom, de ha az ellenerőknek sikerülne elválasztani tőlem az antropozófiát, olyan értelemben, hogy annak tanai anélkül jutnának el a széles tömegekhez, hogy tudomásuk lenne rólam, elsekélyesítve ezzel az antropozófiát, akkor az ahrimáni hatalmak szándéka és akarata válna valóra” - mondta Rudolf Steiner Ita Wegmannak.[6]

A Goetheanumnak a jövőben is sokfélének és sokszínűnek, különféle fejlődési vonalak és hangsúlyok közös helyszínének kellene lennie és maradnia: „Atyám házában sok lakóhely van” (János 14,2). Megértem Szergej O. Prokofjev az irányú fáradozását, hogy gondoskodni kíván róla - sőt személyesen is síkraszáll azért -, hogy a Goetheanum a kitűzött célként megfogalmazott sokszínűség ellenére is „az Atya háza” maradjon, vagyis a jánosi-rózsakeresztes kereszténység Rudolf Steiner által alapított misztériumhelye, Michael korszakában.